Bujdosó Imre

1988 Szöül Vívás kard csapat

Bujdosó Imre olimpiai bajnok kardvívó egy évtizeden át, 1982 és 1992 között tartozott a hazai és a nemzetközi élvonalhoz. 
Ez egyben azt is jelenti, hogy a Moszkvából elrendelt bojkott miatt ő sem vehetett részt a Los Angeles-i olimpián. Így "csak" két ötkarikás versenyen szerepelt, Szöulban megbízható embere volt az olimpiai bajnoki címet 28 év után visszahódító csapatnak, Barcelonában pedig ezüsttel búcsúzott. 
További trófeái: világbajnokságokon két arany, három ezüst, egy bronz és ráadásként egy Európa-bajnokság, valamint az 1986-ban kiérdemelt "Év vívója" cím. 
Közel  évtizede Koblenzben edzősködik. Nagy örömére szolgál, hogy három gyermeke tökéletesen elsajátította a német nyelvet. Arra még büszkébb, hogy  kettős állampolgár, de német színekben versenyző Alexa lánya már komoly nemzetközi sikereket aratott a páston, reményteljes kardvívó. Ifjúsági bajnokságot is  nyert Budapesten a Heraklesz kupa keretében.
Az örökvidám „Bujdi” sűrűn jár itthon. A Gerevich, Kovács, Kárpáti emlékversenyre évente több tanítványával érkezik és olykor   kiváló zsűri elnökként is közreműködik. Szülővárosában, Berettyóújfalun díszpolgárrá választották. Nemcsak a pást mellől, hanem a baráti focimeccsekről is hiányolják.

Budai (Bednarik) László

Budapest, 1928. július 29. – Budapest, 1983. július 2.

1952. Helsinki, labdarúgás

Olimpiai bajnok magyar labdarúgó, edző, az Aranycsapat kiemelkedő jobbszélsője volt, 39 válogatott mérkőzésen tíz gólt rúgott. A sportsajtóban Budai II néven ismert, beceneve Púpos volt.

Katonatiszt volt, a pályán Kocsissal vakon megértették egymást. Játszott a londoni "évszázad mérkőzésén" is, tagja volt a Helsinki olimpia bajnok csapatának és játszott a berni világbajnoki döntőben is. Az FTC-vel és a Honvéddel ötször hódította el a magyar bajnoki cimet és egyszer a Mitrópa kupát is. Rákospalotán nyugszik. A REAC stadionja az ő nevét viseli.

1948-ban került a Ferencvároshoz. Tagja volt az 50 éves jubileumi bajnokcsapatnak 1949-ben. A Fradiban összesen 84 mérkőzésen szerepelt, ebből 60 bajnoki, 15 nemzetközi, 9 hazai díjmérkőzés volt. Ezeken 37 gólt szerzett (25 bajnoki, 12 egyéb).

Bródy György

1932. Log Angeles

1936. Berlin

Vízilabda

Budapest, 1908. július 21. - Johannesburg, 1967. augusztus 5.

1928 és 1938 között a III. kerületi TVE vízilabdakapusaként sportolt. 1928-tól tagja a magyar vízilabda válogatottnak, 1938-ig hetvennégy alkalommal védte a magyar csapat kapuját. Tagja volt az 1932-ben Los Angelesben és 1936-ban Berlinben olimpiai bajnokságot nyert magyar csapatnak. A második világháború alatt munkaszolgálatos volt a keleti fronton

1945-től a Magyar Úszó Szövetség ügyvezető alelnöke, és külkereskedelmi tisztviselő. 1948-ban egy külföldi útjáról nem tért haza és Dél-Afrikában telepedett le, ahol egy fonalgyárat alapított. 1967-ben egy labdarúgó-mérkőzésen szívroham okozta halálát.

A Terézvárosi Önkormányzat honlapján jól látható, hogy a West Balkán az eltérő nyitva tartású helyek között szerepel, 108-as szám alatt.

West Balkán Kft. h-k: 19-04, sze-szo: 19-05, v: 19-04 óra

http://www.terezvaros.hu/nyitvatartas/nyitvatartas0813.pdf

Akkor ez így most hogy?

December 28. az aprószentek napja. Valószínűleg a legrégibb az ünnepek között, melyeket az egyház a mártírok tiszteletére rendelt. A bibliai történet szerint Heródes király Krisztus születésekor megölette az összes kisded fiút. Aprószentek napján rájuk emlékezünk. Legjellemzőbb ezen a napon a vesszőzés, amikor is a fiúk és a legények házról házra járnak, hogy hajló ággal gyengéden megveregessék a lányokat. Ezzel a szokással azt akarják kifejezni, hogy Betlehemben csak a fiúkat ölték meg, ezért most a lányoknak kell szenvedniük.A bibliai magyarázat mellett a vesszőzés termékenység- és egészségvarázslást is jelent, amit kísérő mondókák fejeznek ki. Vesszőzés után a legényeket borral kínálták, a lányok pedig színes szalagot kötöttek a vessző végére. Néhol úgy tartja a néphit, hogy a megvesszőzött emberek testén nem lesznek kelések, máshol pedig úgy tartják, hogy ezzel a rossz szellemeket hajtják el.

Az aprószentek-napi korbács a XV–XVI. században az egyházi szentelmények közé tartozott, az aprószentek-napi vesszőzés, melyet neveznek aprószentekelésnek, odoricsolásnak, suprikálásnak, csapulásnak stb. is az újesztendei szerencsekívánás különös fajtája. 
A vessző lehet termőág, hajló fűzfavessző vagy korbács.
Magyarországon ma már csak a Kisalföldön tartják meg a december 28-ai korbácsolást.

Mondóka

„Szófogadó, jó légy,
Ha lenek küldenek, főnek menj,
Ha főnek küldenek, lenek menj,
Ha vízért küldenek, borért menj,
Ha borért küldenek, vízért menj,
Egészséges légy, friss légy, keléses ne légy.

A lányok a korbácsolás végeztével szalagokat kötöttek a korbácsra, az édesanyák meg húsokból összeállított csomagokat adtak át a legényeknek. 
A korbácsolás után a legények összegyűltek a kocsmában, majd megfőzték az összegyűjtött húsokat és közösen elfogyasztották a legényavatáson, ami egy hosszú beszédből állt, amely összekapcsolja a betlehemi gyermekgyilkosság történetét a legényavatás tényével. A beszéd után a keresztapák leöntik a legényt egy pohár borral, majd tovább isznak, mulatoznak, s végül az újdonsült legényeket elviszik látogatóba egy-egy lányos házhoz. 

De nemcsak a lányokat supálták meg a legények, a szülők a fiú gyermekeiket átküldték a szomszédba „mustármagért”.

Pl. ezzel a mondókákkal:
1. 
Mustármagot jöttem kérni, 
Tessék engem jól elverni.

2. 
Dicsértessék a Jézus Krisztus 
Ajtó mögött állok, 
Mustármagot várok, 
Ha nem annak, úgy elmegyek, 
Törjön be a kemencéjek.

Ott a háziak megcsapulták a gyereket. Szeged környékén ugyancsak mustármagért küldték át a gyerekeket, ahol előkerült a nyírfavessző s megkérdezték, hogy hányan vannak az aprószentek, addig vesszőzték, míg azt nem mondta, hogy 140-en. Úgy tartották, hogy akit megvesszőznek, arra a rossz szellemek ne tudnak hatni és az nem lesz keléses.
Fájdalomdíjként" cukorkát, diót, tojást, pénzt vagy egyéb nyalánkságot kaptak.
Az istállóba is bementek és az állatokat is megveregették.
De pl. Kelenyén a kelenyeiek kivitték a pásztorok vesszőit, és ezzel hajtották itatni a teheneket.

Brandi Jenő (Brandeiski Jenő)

1936. Berlin

Vízilabda

Budapest, 1913. május 23-1980. december 4.

Brandi Jenő vízilabdázó 1980. december 4-én, 68. évében hunyt el. A magyar póló egyik nagy egyénisége. A vígkedélyű, köztiszteletnek örvendő sportember az MTK, majd a BSE, a háború után pedig a Vasas csapatában és a válogatottban lőtte a gólokat. Az 1936-ban, Berlinben rendezett olimpia döntő mérkőzésén ő szerezte az első gólt a németek elleni találkozón. Londonban is játszott az ezüstérmes csapatban. Kétszer volt részese Eb-diadalnak. Visszavonulása után a Bp. Honvéd vízilabda szakosztályának egyik alapítója és talán a legjobb magyar nemzetközi játékvezető volt.

Az aranyérem története

Amler Zoltán írása

1936. Vízilabda csapat

A brazil hölgy átmászott a kerítésen, szaladt egy sort, majd Hitler nyakába ugrott. Tette mindezt a korabeli tudósítások szerint 15 ezer megbokrosodott német előtt, akik szentül meg voltak győződve: fiaik legyőzik, mit legyőzik, vízbe fullasztják a „Sieg Heil!” kiáltásoktól megszeppent magyarokat, ennek eredményeképpen pedig letaszítják az olimpiai trónról a nagy riválist.

A kancellár rendszeres látogatója volt a meccseknek, afféle felvezetés gyanánt, a sípszót megelőzően, kezet rázott a játékosokkal, az erőt igyekezett ezzel is nyomatékosítani övéiben. Az incidens – amelynek következményeként a biztonsági szolgálat munkatársainak zöme elbúcsúzhatott munkájától – átírta a megszokott forgatókönyvet, mindazonáltal mérget vehetünk arra, a trónkövetelő társulat az elmaradt kézfogás ellenére is akkora erőt érzett magában, mint még soha.

A lélektani hadviselés már abban a korban is fontos részét képezte a taktikának, s miután a németek a vízben hosszú ideje képtelenek voltak jelét adni annak, hogy egyszer majd legyőzhetik a magyar válogatottat (mentségükre legyen mondva, 1929 és 1939 között senkinek sem sikerült…), verbális téren próbálkoztak. Addig-addig tüzelték magukat, míg el nem hitték, ott, a számukra legfontosabb partin, az őrjöngő nép, maga Adolf Hitler, számtalan magas beosztású tiszt előtt bebizonyítják: a németnél nincs jobb a világon.

Felettébb elgondolkoztató visszaemlékezni, felettébb érdekes a Bozsi Mihály, Brandi Jenő, Bródy György, Halassy Olivér, Hazai Kálmán, Homonnai Márton, Kutasi György, Molnár István, Németh János, Sárkány Miklós, Tarics Sándor összetételű, dr. Beleznay László vezette csapatunk tagjainak helyzetébe képzelni magunkat, egyszersmind felettébb szívmelengető érzés arra gondolni, hogy a poklok poklából, a totális propaganda olimpiájáról is aranyéremmel jött haza a csapat.

Pedig nem indult ám túl jó (már akkoriban is más műfajt képzett a nyitómeccs?), hiszen a jugoszlávok elleni győzelmet (4-1) hovatovább vereségként élte meg az együttes. „Az utolsó tíz évben nem láttam ennyi önzést!”, fakadt ki például a sokat megélt Halassy Olivér. Mindazonáltal hamar észbe kaptak az urak, a máltaiakat 12-0-ra, az angolokat 10-1-re intézték el – a jelentések szerint nem mindennapi összjátékról tanúbizonyosságot téve. Más kérdés, hogy előbbi meccs egy máltai pólós kis híján vízbe fulladásáról és az azt követő magyar sportszerűségről (a mester lehívta Némethet, mondván a folytatásban is egyenlő létszám mellett harcoljanak a felek), utóbbi az ötvenperces csúszásról, a labdamizériáról maradt leginkább emlékezetes. Kivéve persze a Kutasi, Molnár, Tarics triót, amely a Játékokon csupán a második összecsapáson kapott szerepet, kiérdemelve így később a „máltai lovagok” titulust.

A belgák elleni középdöntős 3-0 csak később derült ki, a fontos kategória részét volt hivatott képviselni, a hollandokkal szemben elért 8-0 pedig csupán jó kis bemelegítésnek hatott a várva várt (?) rangadóig. A távolról sem békés találkozó hangulatát jól jellemezte, hogy egy bírói tévedést (minden idők egyik legnagyobbjának, Németh „Jamesznek” felejtették el négyméterest adni – hiába, no, ez az a sportág, amelyben már a kezdetekben a játékvezetőkön múltak sorsok), majd az azt követő német egyenlítést (1-1) követően Beleznay doktor nemes egyszerűen otthagyta az uszodát. Tűnhetne mindez megfutamodásnak, ha nem tudnánk, hogy akkoriban a kispadok nagyságrendekkel kevesebb szerepet töltöttek be, mint manapság, ha nem tudnánk, hogy voltaképpen az történt a vízben, amit rutinos klasszisduónk, a Halassy, Németh pár előírt a többieknek. Ha a történelemkönyvek fellapozására, a televíziókban látott fekete-fehér filmkockákra emlékezvén, becsukott szemmel nem éreznénk át, milyen hangulat uralkodhatott a berlini uszodában.

A vízibirkózás 2-2-vel, iszonyatos, fizikai és lelki sebekkel ért véget, egyúttal azt jelentette, hogy az utolsó nap, a két alakulat közötti gólarány dönt az első kilétéről. Némi sportdiplomáciai hatást gyakorolva sikerült elérni, hogy sorshúzás döntse el, melyik mérkőzés zárja a tornát – nos, nekünk kedvezett a szerencse. A német-belga 4-1 után a matematika került előtérbe, gyors fejszámolást követően megíratott a házi feladat: minimum 4-0 vagy egy kapott gól esetén 7-1 kellett a németek elleni csata után sokak által elsiratott diadalhoz. „Szerencse, hogy Hitler a győzelmes német-belga mérkőzés végén eltávozott, mert így határozottan enyhült a feszültség” – hangulatfestő szavak a korabeli Nemzeti Sportból, amelyeket aztán a dicshimnusz követett: a franciák elleni 5-0 ugyanis azt jelentette, megvédte 1932-es bajnoki címét a magyar válogatott. A titokban megtartott eredményhirdetést talán ott, fent egy soha sem felejtett, a honi vízilabda, nem mellékesen ennek a csapatnak az alapjait letevő legenda, az 1933-ban negyven esztendős korában elhunyt mester, Komjádi Béla is látta. Látta és büszke volt a tanítványokra.

A játékosok iránta érzett tisztelete mindennél erősebb volt. Ők vele ráztak kezet – ha csak gondolatban is.

Bozsik József

1952. Helsinki

Labdarúgás

Budapest, 1925. november 28-1978. május 31.

A magyar labdarúgás egyetlen százszoros válogatottja, az ötvenes évek világhírű játékosa Kispesten Puskás Ferenc társaként, legjobb barátjaként nőtt fel. A Honvédban vált igazi klasszissá, csaknem két évtizeden át 447 bajnoki mérkőzésen szerepelt. Tökéletes labdakezelés, nagyszerű rúgótechnika, kivételes játékintelligencia, helyzetfelismerés jellemezte a játékát. Jobbfedezet posztjáról negyven-ötven méteres, ám mindig pontos, tért ölelő átadásokkal hozta helyzetbe a társait, elsősorban Öcsi barátját. A válogatottban 1947. augusztusában a bolgárok ellen játszott első alkalommal. Részese volt a helsinki olimpiai győzelemnek, a 6:3-as londoni diadalnak és szenvedő hőse az akkor kudarcnak tartott berni, vesztes vb-döntőnek. 1958-ban a svédországi vb-n is szerepelt. A válogatottól 1962-ben az Uruguay elleni mérkőzésen búcsúzott. Visszavonulása után előbb szakosztályvezetője, majd edzője volt a Honvédnak. Egyetlen mérkőzésen 1974-ben Bécsben, a válogatottat is vezette. Korai halálát szívelégtelenség okozta.
Bozsik József 1978. május 31-én, ötvenhárom éves korában hunyt el.

Az aranyérem története

Vincze András írása

1952. Labdarúgó csapat

„Leülhet fiam. Jeles.”

Síri csend…

Persze, hogy jeles.

Paulheim mindenből jeles.

Fazekas dörzsöli a nadrágját. Két méter magas fiú, tekintélyt parancsoló testmagasság, és mégis, amikor így izgul (előre-, hátradől a szűk padban, ahogyan a tenyerét sivicköli a farmernadrágján a combján), kisiskolás gyereknek tűnik, nem is gimnazistának.

Tud ő mindent: Egyiptomból fenomenális, a tatárdúlás a kisujjában, az államalapítást oda-vissza fújja, az évszámokat, mint valami kisangyal, de… ő csak a szünetben zseni, óra előtt, ám ha felelni kell, akkor vége, áthatolhatatlan falak omlanak elé… Szinte nyikkanni sem bír. Izgul.

Pedig sportoló. Vívó. A páston olyan higgadt, mint egy jéghegy, az iskolapadban olyan, mint egy nyugtalan vulkán, a tábla előtt, mint a legfehérebb kréta.
„Fazekas!”
Na…
Feláll, két hatalmas lépéssel a tanári pad mellett terem. Egy óriás, aki legszívesebben észrevehetetlen kerti törpe lenne, pedig… Tudja. Úgy tudja a történelmet, mint közülünk senki más.

„Ötvenes évek” – sóhajtja a tanár, és ráncok futnak az öreg tekintet köré, és e ráncok mélységét hét évvel később érti meg az ember, akkor, amikor a rendszerváltozás kisöpri a történelem szemetét ebben az országban is, amikor megannyi hazugság leplét lerántja a szabadság, a demokrácia.

Az ötvenes évekből feleltetni a diktatúrában már-már lázadás, hacsak valaki eleve nem a hazugságokra kíváncsi…

„Elég fiam… Közepes!”

”Szemétség” – morogja maga elé Fazekas.

Az volt…

A történelemóra, és a nagy feleltetés óta elfutott majd' negyed évszázad, de most jött el az ideje annak, hogy azt az igazságtalan közepest jelessé fazonírozza át az idő (a történelem), és legyen ez a történet egy Fazekas nevű diáknak ajánlva. Fogalmam nincs arról, hogy a mai középiskolai tananyagban az ötvenes évek kapcsán mily jeles események, személyek kívánkoznak a magyar

történelemkönyvek lapjaira, azonban él a gyanúm: ahogyan az átkos időkben, úgy a mai felszabadult világban sincs egy mukk szó sem a magyarság nagy hőseiről. Éppenséggel a futballistákról, akik az ötvenes években legendákká nemesültek, akik egy szürke életben, egy hazugságokkal, félelmekkel terhelt világban olyat alkottak, amit manapság is tanítani illenék, amelyet nem apáknak, nagyapáknak kellene a gyerekeiknek mesélniük, hanem a tankönyveknek. Hogy ne felejtődjék el soha több nagyszerű név, megannyi csodás sportolói tett, dicsőség.
A magyar futball ugyanolyan történelmi lecke kellene legyen, mint ahogyan a forradalmárok, az alkotók, a gondolkodók, a művészek tettei…

S üdvös lenne, ha olyan történelemtanárok palléroznák az elméket, akik boldogan emelik fel a tekintetüket az asztaluk mellett álló diákra, amikor az elkezdi mondani: „…és az ötvenes években volt egy legendás futballcsapat, egy

nagy magyar válogatott.”

Ahogyan huszonkét esztendővel ezelőtt egy budapesti, belvárosi középiskolában a Fazekas nevű fiú is nekikezdett…

A magyar futball rövid dicsőségének története összezsúfolható lenne néhány mondatban, feltéve, ha megelégszünk a tények száraz felsorolásával. S bár történelmi leckének ez bőven elegendő lenne, azért a tisztesség kedvéért illő néhány mondatban felidézni mindazt, ami varázslatosan színessé tett egy sötét korszakot Magyarországon.

Hogy a dac, a forradalmiság szülte, nem tudni, de tény: a kommunista elnyomás évtizedei alatt a labdarúgás oly erővel törte át a vasfüggönyt, hogy a tettek híre eljutott mindenhová a világban.

Hogy mást ne is említsünk, 1952-ben mindenki dicsőségére olimpiai bajnok lett a magyar válogatott.

A Helsinkiben rendezett nyári játékok után már szerte a Földön ismerték azoknak a magyar futballistáknak a névsorát, amelyet később ezen a sártekén Aranycsapatként emlegettek Mexikótól Ausztráliáig.

Grosics Gyula – Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Bozsik József, Zakariás József – Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor, Palotás Péter, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán. Ez a csapat – amelynek szövetségi kapitánya a legendás Sebes Gusztáv volt, és amelyben játszott még Budai II László, Dalnoki Jenő, Csordás Lajos, Kovács I Imre is – 1952 nyarán elvarázsolta a világot, olyan futballt bemutatva, amelyet addig még soha egyetlen klub, avagy nemzeti együttes sem produkált.

Magyarország–Románia 2:1, Magyarország–Törökország 7:1, Magyarország–Svédország 6:0, Magyarország–Jugoszlávia 2:0.

Azok, akik emlékezetükbe vésték, vagy vésik eztán ezt az eredménysort, ha már tudják, vagy megjegyzik a nagy játékosok neveit, akkor máris részesei a magyar futball-legendának; már nem elveszett emberek a világban, és vesse bármerre is őket a sors, ha minderre hivatkoznak (vagy ha annyit mondanak csupán: Puskás), hát bizonyosak lehetnek abban, hogy tisztelet övezi majd a lépéseiket. Mert a futball e dicsőség felemlegetésével egyenlővé válik azzal, amit magyarságnak nevezünk, azok a játékosok, és edzők, akik a tudásuk, az emberi nagyságuk révén kiemelkedőt alkottak a szent gyepen értünk, nekünk írtak történelmet.
A magyar futball első olimpiai aranyérmének megszerzőiről mégis méltatlanul kevés szó esik…

Évkönyvek, eredményeket felsoroló almanachok emlékeznek a nagy tettről, ám a gyerekeink – ha fellapozzák a tankönyveiket – nem találkoznak a nevekkel, a nagy és dicsőséges, avagy olykor kudarcot hozó mérkőzések végeredményeit felidéző sorokkal, így hát rajtunk, apákon múlik az, hogy továbbadjuk e tudást, e büszkeséget, hogy nagy néha úgy kezdődjenek a fiainknak mondott meséink: volt egyszer egy Aranycsapat…

A történelmi (futball)lecke nem kötelező tananyag, magam soha nem hallottam arról, hogy valaha is megkövetelték volna az iskolák falai között azt, hogy a legnagyobb magyar futballválogatottak neveit kívülről fújják a nebulók, és megkockáztatom, az idő elmossa majd az egyre halványuló emlékeket is, és felnő majd az a generáció is, amelynek képviselői bajban lesznek annál a kérdésnél: mitől dicsőséges évszám a magyar történelemben 1952?

Nekünk még könnyű…

Sőt, a mi fiainknak is van még esélyük…

Mert a legendák még most, a 21. században is emlékeztettek, emlékeztetnek minket a hajdan volt dicsőségre: Buzánszky Jenő, aki  mindig is fáradhatatlanul vitte a magyar futball hírét a világba, Dalnoki Jenő, a Ferencváros kőkemény hátvédje, majdani nagyszerű edzője, Grosics Gyula, a bölcs, csodálatos lélekkel megáldott kapus és Puskás Ferenc, minden idők legnagyobb játékosa, akit ugyan a betegsége kiragadott a hétköznapok sodrásából, de példakép maradt, olyan ember, akit a világ minden pontján ismernek, és akinek révén minket is nagyszerű magyarnak ismer a világ.

Annyit kellene „csak” tudnunk nekünk, az utánunk következőknek, és minden magyar embernek egészen addig, amíg világ a világ, hogy volt egyszer egy nagy csapat, és hogy az ötvenes években, egészen pontosan 1952-ben volt egy olimpia Helsinkiben (és aztán volt az Évszázad mérkőzése Londonban, majd a berni vb-döntő, de ez már  egy másik csodás történet, egy másik, bemagolásra érdemes lecke), és hogy a magyar történelem nagy dicsőségére akkor először volt egy aranyérmes labdarúgó-válogatott.

„Szikszay!”
Folytatódik…
A fiú feláll, kilép a tanári asztal mellé, és vár.

Ô talán már tudja, mit szabad mondani és mit nem…

Bozsi (Bozsidarácz) Mihály

1936. Berlin vízilabda

Budapest, 1911. március 2-1984. május 5.

Bozsi Mihály vízilabdázó 1984. május 5-én hetvenhárom éves korában hunyt el. Az NSC-ben úszóként kezdte, a MUE szakosztályában a pólócsapatban is szerepelt. Tizenhét évesen lépett az UTE-ba, ahol a legjobbak közé emelkedett. Már 1931-ben húszévesen tagja volt a Párizsban Európa-bajnokságot nyert válogatottnak, és újoncként négy gólt dobott a belgáknak. Los Angelesbe is elutazott. Komjádi Béla azonban az utolsó, a brazilok elleni mérkőzésen tervezte a beállítását. Ám a botrányt okozó dél-amerikaiakat kizárták, a mérkőzés elmaradt és így Bozsi Mihály ott volt ugyan Kaliforniában, de nem lett olimpiai bajnok. Erre négy évet kellett várnia. Berlin előtt és után két Európa-bajnokságon – Magdeburgban (1935) és Londonban (1938) – részese volt a győzelemnek, tehát világversenyeken csak bajnokcsapatban szerepelt. A válogatottban 62 alkalommal játszott. Az UTE csapatával 1928 és 1942 között tizenkétszer nyert bajnokságot. Kiválóan úszó, technikailag nagyszerűen képzett csatár volt. Visszavonulása után sem szakadt el kedvenc sportjától. Edzősködött, versenybíróként tevékenykedett.

Az aranyérem története

Amler Zoltán írása

1936. Vízilabda csapat

A brazil hölgy átmászott a kerítésen, szaladt egy sort, majd Hitler nyakába ugrott. Tette mindezt a korabeli tudósítások szerint 15 ezer megbokrosodott német előtt, akik szentül meg voltak győződve: fiaik legyőzik, mit legyőzik, vízbe fullasztják a „Sieg Heil!” kiáltásoktól megszeppent magyarokat, ennek eredményeképpen pedig letaszítják az olimpiai trónról a nagy riválist.

A kancellár rendszeres látogatója volt a meccseknek, afféle felvezetés gyanánt, a sípszót megelőzően, kezet rázott a játékosokkal, az erőt igyekezett ezzel is nyomatékosítani övéiben. Az incidens – amelynek következményeként a biztonsági szolgálat munkatársainak zöme elbúcsúzhatott munkájától – átírta a megszokott forgatókönyvet, mindazonáltal mérget vehetünk arra, a trónkövetelő társulat az elmaradt kézfogás ellenére is akkora erőt érzett magában, mint még soha.

A lélektani hadviselés már abban a korban is fontos részét képezte a taktikának, s miután a németek a vízben hosszú ideje képtelenek voltak jelét adni annak, hogy egyszer majd legyőzhetik a magyar válogatottat (mentségükre legyen mondva, 1929 és 1939 között senkinek sem sikerült…), verbális téren próbálkoztak. Addig-addig tüzelték magukat, míg el nem hitték, ott, a számukra legfontosabb partin, az őrjöngő nép, maga Adolf Hitler, számtalan magas beosztású tiszt előtt bebizonyítják: a németnél nincs jobb a világon.

Felettébb elgondolkoztató visszaemlékezni, felettébb érdekes a Bozsi Mihály, Brandi Jenő, Bródy György, Halassy Olivér, Hazai Kálmán, Homonnai Márton, Kutasi György, Molnár István, Németh János, Sárkány Miklós, Tarics Sándor összetételű, dr. Beleznay László vezette csapatunk tagjainak helyzetébe képzelni magunkat, egyszersmind felettébb szívmelengető érzés arra gondolni, hogy a poklok poklából, a totális propaganda olimpiájáról is aranyéremmel jött haza a csapat.

Pedig nem indult ám túl jó (már akkoriban is más műfajt képzett a nyitómeccs?), hiszen a jugoszlávok elleni győzelmet (4-1) hovatovább vereségként élte meg az együttes. „Az utolsó tíz évben nem láttam ennyi önzést!”, fakadt ki például a sokat megélt Halassy Olivér. Mindazonáltal hamar észbe kaptak az urak, a máltaiakat 12-0-ra, az angolokat 10-1-re intézték el – a jelentések szerint nem mindennapi összjátékról tanúbizonyosságot téve. Más kérdés, hogy előbbi meccs egy máltai pólós kis híján vízbe fulladásáról és az azt követő magyar sportszerűségről (a mester lehívta Némethet, mondván a folytatásban is egyenlő létszám mellett harcoljanak a felek), utóbbi az ötvenperces csúszásról, a labdamizériáról maradt leginkább emlékezetes. Kivéve persze a Kutasi, Molnár, Tarics triót, amely a Játékokon csupán a második összecsapáson kapott szerepet, kiérdemelve így később a „máltai lovagok” titulust.

A belgák elleni középdöntős 3-0 csak később derült ki, a fontos kategória részét volt hivatott képviselni, a hollandokkal szemben elért 8-0 pedig csupán jó kis bemelegítésnek hatott a várva várt (?) rangadóig. A távolról sem békés találkozó hangulatát jól jellemezte, hogy egy bírói tévedést (minden idők egyik legnagyobbjának, Németh „Jamesznek” felejtették el négyméterest adni – hiába, no, ez az a sportág, amelyben már a kezdetekben a játékvezetőkön múltak sorsok), majd az azt követő német egyenlítést (1-1) követően Beleznay doktor nemes egyszerűen otthagyta az uszodát. Tűnhetne mindez megfutamodásnak, ha nem tudnánk, hogy akkoriban a kispadok nagyságrendekkel kevesebb szerepet töltöttek be, mint manapság, ha nem tudnánk, hogy voltaképpen az történt a vízben, amit rutinos klasszisduónk, a Halassy, Németh pár előírt a többieknek. Ha a történelemkönyvek fellapozására, a televíziókban látott fekete-fehér filmkockákra emlékezvén, becsukott szemmel nem éreznénk át, milyen hangulat uralkodhatott a berlini uszodában.

A vízibirkózás 2-2-vel, iszonyatos, fizikai és lelki sebekkel ért véget, egyúttal azt jelentette, hogy az utolsó nap, a két alakulat közötti gólarány dönt az első kilétéről. Némi sportdiplomáciai hatást gyakorolva sikerült elérni, hogy sorshúzás döntse el, melyik mérkőzés zárja a tornát – nos, nekünk kedvezett a szerencse. A német-belga 4-1 után a matematika került előtérbe, gyors fejszámolást követően megíratott a házi feladat: minimum 4-0 vagy egy kapott gól esetén 7-1 kellett a németek elleni csata után sokak által elsiratott diadalhoz. „Szerencse, hogy Hitler a győzelmes német-belga mérkőzés végén eltávozott, mert így határozottan enyhült a feszültség” – hangulatfestő szavak a korabeli Nemzeti Sportból, amelyeket aztán a dicshimnusz követett: a franciák elleni 5-0 ugyanis azt jelentette, megvédte 1932-es bajnoki címét a magyar válogatott. A titokban megtartott eredményhirdetést talán ott, fent egy soha sem felejtett, a honi vízilabda, nem mellékesen ennek a csapatnak az alapjait letevő legenda, az 1933-ban negyven esztendős korában elhunyt mester, Komjádi Béla is látta. Látta és büszke volt a tanítványokra.

A játékosok iránta érzett tisztelete mindennél erősebb volt. Ők vele ráztak kezet – ha csak gondolatban is.

Boros Ottó

1956 - Melbourne - vízilabda

1964 - Tokió - vízilabda

Békéscsaba, 1929. augusztus 5-1988. december 18.

Az "Api" néven közismert rendkívül szerény, rokonszenves sportember csupán egy esztendős fővárosi kirándulásától eltekintve Szolnok vízilabdasportjának élő legendája volt. Mint világklasszis kapus hat alkalommal segítette a szolnoki együttest a bajnokság megnyeréséhez. A válogatott kapuját 101 alkalommal őrizte. Nem rajta múlt, hogy Melbourne és Tokió diadala között Rómából "csak" bronzot hozott haza. Három Európa-bajnokság megnyerésébôl is kivette részét. Pályafutása befejeztével rendőrtisztként szolgált a Szolnok megyei kapitányságon. Ügyvéd fia jelenleg is a város vízilabda sportjának egyik vezetője.
Boros Ottó vízilabdázó 1988. december 18-án 60. életévében hunyt el.

Az aranyérmek története

Mezei Dániel írása

1956. vízilabda csapat

Új építésű házban lakik Gyarmati Dezső. Nem gondolnám, hogy egy ilyen megállapítás szorosan hozzátartozik az 1956-os vízilabdacsapat győzelmével kapcsolatos eszmefuttatáshoz, de…

Amikor a játékosként Kárpáti Györggyel egyetemben háromszoros olimpiai bajnok -  ahogy az uszodában nevezik - Dezső (nekem azért: tiszteletem, Dezső bácsi!) felkísért a lakásához és kinyitotta az ajtót, arra gondoltam, talán a ház jellege ellenére láthatok valamit a múltból: fotókat, emléktárgyakat, relikviákat és meghallgathatok egy embert, aki élő legendaként itt sétál közöttünk és szemlátomást kitűnő egészségnek örvend. Csupa olyat akartam látni és hallani, ami közelebb vihet a múlthoz.

Mint vízilabdával foglalkozó újságíró, tisztában voltam a tényszerű eseményekkel. Tudtam, hogy 1956-ban, a melbourne-i olimpián játszottak egy legendás mérkőzést, amelyen a később, egészen pontosan az egy nappal később, olimpiai bajnok magyar férfi vízilabda-válogatott 4-0-ra legyőzte a szovjeteket. Tudtam, hogy a találkozó, az itthon zajló forradalmi események miatt, több volt, mint vízilabda-mérkőzés. Hallottam már a „blood bath of Melbourne”, azaz „melbourne-i vérfürdőről”. Azzal is tisztában voltam, hogy a magyar csapat veretlenül végzett az első helyen és azzal is, hogy a forradalom hatása a sportolókon is meglátszott: vendéglátóm, Gyarmati Dezső a kiutazás alatt Prágában szervezte meg harmadmagával a magyar olimpiai csapat forradalmi bizottságát.

Kiderült azonban, hogy az újságok, a könyvek, a nyomtatott betűk – mint ez itten – semmit sem érnek. Ott állt előttem egy ember, aki majd ötven év távlatából is olyan hihetetlen tűzzel beszélt az 56-os eseményekről, hogy megértettem: miért kellett a rendőröknek kimenekíteniük a szovjet válogatott tagjait 1956 decemberében, egy hónappal a novemberi események után, a Melbourne-i uszodából. Láttam fotókat, például Zádor Ervinről, aki a meccs alatt általunk erősen „puhított” Prokop visszakönyöklése után véres arccal – amit állítólag Kárpáti „Gyurika” kent szét, a művészi hatás kedvéért – állt a lelátó előtt. Aztán láttam Kárpáti Györgyről, a zseniális játékosról, Mayer Mihályról, akit a korombeliek csak hangzatos felszólalásairól ismertek a sportág elnökségi üléseiről, de látva a régi fotókat és hallgatva az anekdotákat kiderült, nem akárki volt a nemrég elhunyt kitűnőség. Persze, láttam a csapatképet is, amely már a jugoszlávok elleni, másnapi 2-1-es siker és az olimpiai cím megszerzése után készült. Ott álltak mind, 8000 néző előtt:

Boros Ottó, Jeney László, Gyarmati Dezső, Mayer Mihály, Hevesi István, Markovits Kálmán, Bolvári Antal, Zádor Ervin, Kárpáti György, Kanizsa Tivadar, idősebb Szívós István.

Egy csapat, amely a sportág és az ország kicsinysége ellenére bevonult a legnagyobbak közé. Dávid győzte le Góliátot, de ennél sokkal fontosabb: egy adott pillanatban, ott, Melbourne-ben, a szovjetek elleni találkozón, a csapaton keresztül üzent a világ: ami az 1956-os forradalommal történt, azzal odakint nem értenek egyet.

Peterdi Pál sokszor leírt mondata, hogy „a szovjetek melegítőjén virító négy betű (CCCP), sajnálatos módon megegyezett azzal a néggyel, amely a körúton nyikorgó tankok oldalát ékesítette” messze nem fejezi ki annak a néhány napnak a hangulatát. Nem, mivel ugyanez a Peterdi Pál kiharcolta, hogy a Képes Sport olyan címlappal jelenjék meg az olimpiai aranyérem megszerzése és a szovjetek elleni sikert követően, amiért eltávolították az állásából.

Az egyik csak jó szöveg, amit nem elég elengedni, átérzés sem árt hozzá.

A már említett, új építésű lakás falán ott díszeleg bekeretezve ez a címlap. Gyarmati Dezső csak mosolyog, „ezt nézd, ezt nagyon szeretem. A Pali kirúgatta magát miattunk.” Ezzel kapcsolatban – elnézést a személyes hozzáfűzésért – Édesapám szavai jutnak eszembe, aki ’56-ról azt mondta: „Manapság nagyon nehéz elhinni, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az ember nem csak azt mondja, hogy elég, de annak szellemében is cselekszik.”

A magyar vízilabdasportnak a Melbourne-i volt a negyedik olimpiai elsősége. De talán ez a győzelem volt az, amely hatásában mindegyiken túlmutat. Az 1956-os siker után végképp összekapcsolódott Magyarország neve a vízilabdával. Vélhetően ennek a gárdának a sikerei és a szovjetek elleni találkozó miatt vitték le a szülők vízilabdázni azt a generációt, amelynek legjobbjai 1976-ban – 1964 után 12 esztendővel – megszerezték hazánk hatodik olimpiai aranyát. Gyors fejszámolás és látjuk: a ’76-os diadal is szinte pontosan egy generációval később juttatta el csapatunkat a világ tetejére, hogy ezúttal – mint Gyarmati és társai anno – ott is maradjunk hosszú éveken keresztül. Ez már nem sport. Történelem.

Árvay Sándor írása

1964. vízilabda csapat

Él Budapesten egy újpesti szívű közgazdász, aki úszóként nyert számos hazai bajnoki címet, az Európa-bajnoki dobogó tetején is állhatott, életét mégis a vízilabda határozta meg – játékosként és edzőként is világklasszis volt. Rómából (1960) és Mexikóból (1968) olimpiai bronzéremmel tért haza, Tokióban pedig ő volt az aranykovács. Nem sértjük meg a többieket, hiszen Ambrus Miklós, Bodnár András, Boros Ottó, Felkai László, Gyarmati Dezső, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Konrád János, Mayer Mihály, Pócsik Dénes és Rusorán Péter, valamint a kapitány, Laky Károly egyformán sokat tett a sikerért, ám a végén mégis Dömötör Zoltán ívelte be a szovjetek kapujába az elsőséget jelentő gólt.

A rádióriporter, Szepesi György tizenötezer kilométeren át Budapestig visszhangzó buzdítása, a „Lőj, Dömötör, lőj!!!” vég nélküli sikolya negyven év távlatából is ott cseng az akkori közvetítést hallgatók fülében.

Dömötör Zoltán és társai szerezték vízilabdázásunk ötödik olimpiai bajnoki címét, korábban Los Angeles (1932), Berlin (1936), Helsinki (1952) és Melbourne (1956) hozott pólós aranyat. Ez volt a tokiói versenyek ötödik győzelme, s egyben a magyar sport történetének nyolcvanadik olimpiai aranyérme.

– Úszókarrierem nem mondható boldog pályafutásnak, hiszen azzal az óriási blamával kezdődött, hogy egy gyermekversenyen, 100 gyorson megvert Gyurika – évelődik Dömötör Zoltán (70) a későbbi pólós olimpiai bajnoktárs, örök dumamester és viccgyáros, dr. Kárpáti György kárára. S megtudjuk, ezt követően is volt miért bánkódnia, hiszen zsinórban két ötkarikás vetélkedőről is „lecsúszott”. Az 1952-es helsinki játékokra utazó csapatban a 4x200-as gyorsváltó tartalékjának helyéért hajszálnyival maradt le Kettesi Gusztáv mögött, aztán Melbourne-be sem vitték ki, noha 200-on olyan országos ifjúsági csúcsot tempózott, melyet tíz évig nem tudtak megdönteni, váltóban pedig felnőtt Európa-bajnok lett.

E kimaradt olimpiai szereplések alapozták meg Dömötör későbbi olimpiai érmeit, bajnoki címét. Csak éppen egy másik sportágban…

– Csalódott voltam, s abbahagytam az úszást. S a mellékállású pólósból főállásra váltottam. Hamar belenőttem a rokon sportágba, csak azt kellett megtanulnom, hogy a hálóba, s nem a kapufára kell lőni a labdát… Ezzel ugrattak társaim 1957 nyarán, a bemutatkozó válogatott meccsem után, hiszen két gólom mellett tizenháromszor találtam telibe a lécet. Azt mondták, ez világcsúcs!

Igazi ismertségét mégsem e kétes értékű kapufarekorddal, hanem abból az immár több mint négy évtizede elhangzott rádiós közvetítésből szerezte, amikor a hajnali órákban egy országra frászt hozott...

Október 18. volt, talán szerdai nap, ültem otthon a macskaszemes világvevő Beethoven rádió előtt, nővéreim már elindultak az iskolába, én az épp hogy tizenéves drukker minden csalafintaságát bevetve a feldörzsölt hőmérő jóvoltából heveny „olimpia-betegséggel” az ágyat nyomtam, s hallgattam a rekedtes közvetítőt. Magyar-szovjet pólómeccs. A tét az olimpiai arany.
– Igazán elárulhatná már, mire várt akkor?! Ordíthatta Szepesi torkaszakadtából, hogy „Lőj, Dömötör, lőj!”, mégis évezredeknek tűnt, míg végre rászánta magát...
– Hogy mire vártam? Hát arra, hogy elsüllyedjenek az oroszok... Rusoránnal megúsztunk, ő vitte fel a labdát, s amikor nekem passzolt, kétségtelen, hogy gólhelyzetben voltam, de az is igaz, hogy nem csak a kapus, hanem az egyik mezőnyjátékos is ott tornyosult a háló előtt. Meg kellett fontolnom, mit csinálok. Nem lehetett ész nélkül bombázni. Egy lövőcsel, két lövőcsel, jött a harmadik is, szépen elsüllyedtek mindketten, ott volt a lehetőség a hosszú saroknál. Ekkor sem lőttem, hanem ejtettem. Higgye el, nekem is az örökkévalóság volt, míg hálóba ért a labda.
– A lényeg, hogy ezután már nem kellett izgulni. Öt-kettőnél, harminc másodperc alatt, lehetetlen fordítani.
– Fordítani valóban lehetetlen, de még mindent elveszíthettünk volna… A szovjet csapat a becsületéért harcolt: aranyérmes már semmiképp sem lehetett, de tőlünk elvehette volna az elsőséget. A meccs előtt tudtuk, hogy nekünk csak az 1-0, 2-0, 3-1, 5-2 vagy a 8-3 a jó eredmény ahhoz, hogy megelőzzük a velünk azonos pontszámmal álló jugoszlávokat. Három negyed után még 2-2 volt az állás. Képzelheti, milyen izgalmas volt az a hajrá!
– Három magyar találat, s abból kettőt Dömötör jegyzett...
– A negyed elején emberelőnyből Felkai „Róka” lőtt gólt, majd egy támadásnál beforgattam a védőmet, s négyest kaptam, amit isteni szerencsével értékesítettem. A kapus belekapott, megállt a labda a jobb keze alatt, de úgy paskolt utána, hogy a hálóba ütötte. Ezután jött az aranygól, fél perccel a meccs vége előtt, ám ha az utolsó másodpercekben Ambrus nem véd ki egy bődületes ziccert, oda az elsőségünk.
– Mégsem a kapus hozta haza az ereklyét, hanem ön őrzi az olimpiai bajnoki labdát.
– Gyarmati Dezső abban a negyedben a kispadon ült, ő ordított a meccs végén, hogy mentsem meg a labdát. Kidobtam neki, de aztán az öltözőben elkértem. Szép gesztus, hogy nekem adta, megőrizhettem. Érdekes lehet az utókor számára: akkoriban bőrből készült, s hiába zsíroztuk, igencsak meg tudta szívni magát, rettenetesen utálták a kapusok, ha fejen találjuk őket, a tréningeken nem is gyakoroltuk az ilyen lövéseket.
– Később azonban edzőként sok egyéb trükkre megtanította a pólósokat.
– Dolgoztam itthon és külföldön, mégis arra a két évtizedre vagyok a legbüszkébb, amit a Központi Sportiskola pólós szakágvezetőjeként töltöttem el. Sydney tizenhárom olimpiai bajnoka közül heten a KSI-ben nevelkedtek, s az athéni aranycsapatban is öt olyan játékos volt, aki ebből az iskolából indult a világhír felé.

Borkai Zsolt

1988. Szöul

Torna - lólengés

Győr, 1965. augusztus 31.

Borkai Zsolt olimpiai bajnok tornász  Győrből indult el és a vizek városába tért vissza. Röck Samu odaadó testnevelő tanítványa a fővárosban Gerber László irányításával emelkedett a legjobbak közé. Első nagy nemzetközi sikerét nyújtón aratta, 1985-ben Oslóban különleges gyakorlattal nyert Európa-bajnokságot. A Szöul előtti világbajnokságon már duplázott, a nyújtó mellett lólengésben is győzött. Az olimpián kivételes akaraterejét is bizonyította, hiszen talajgyakorlata közben lábsérülést szenvedett, mégis hibátlan produkcióval lépett Magyar Zoltán örökébe, s lett hármas holtversenyben a lólengés aranyérmese. A 19-szeres bajnok ezt követve Németországban edzősködött, majd a '90-es évek közepén hazatért. A győri katonai középiskola igazgatója volt, a 2006.évi önkormányzati választások során Győr város polgármesterévé választották, a MOB tagja lett. Ezt követve  a MOB Környezetvédelmi Bizottság vezetőjének, majd 2007 végén a MOB elnöksége tagjának 2009 elején pedig a testület alelnökének választották. 2011-ben a MOB elnökévé választották.

A magyar tornászok számára lidércnyomásos emlék lehet a szöuli talaj, vagyis a műszabadgyakorlat, melynek során ketten is megsérültek.

Először Tóth Balázs, aki a csapatversenyen előzőleg remekül szerepelt. Borkai Zsolt talajgyakorlata szintén balsikerű volt, lába sérült meg. Tőle sokat vártunk lovon. Nagy lelkierő kellett ahhoz, hogy a páratlanul nehéz gyakorlatot hiba nélkül teljesítse. Szorongva vártuk: sikerül-e a leugrás a dagadt bokára. Zsolt nem okozott csalódást. Maximális pontszámmal - hármas holtversenyben a szovjet Bilozercsevvel és a bolgár Geraszkovval - olimpiai bajnokságot nyert. S annyi szovjet győzelem után a a tornacsarnokban végre felhangzott a magyar Himnusz is, borkai és a hatodik magyar aranyérem tiszteletére.

Az aranyérem története

Csisztu Zsuzsa írása

1988. Borkai Zsolt lólengés

Amikor lezuhant nála a roló, már ismertük a menetrendet. Igen, esetében szó sem lehetett amolyan hétköznapi rolóleengedésről, vagy netán, megfontolt lehúzásról, mert Bozsiknál – ahogy tornászkörökben becézték - mindez akkora belső robajjal zajlott le, hogy a környezetében, mi mindannyian szinte azonnal a fülünkhöz kaptunk. Mint egy kis miniatűr atomrobbanásnál, ha elszakadt nála a cérna, koncentrikus körökben tisztult a környezetéből minden, sőt mindenki, vagyis szép lassan az összes tornász és edző is arrébb somfordált a közelből, hogy kiteljesedhessen a tombolás.

Többen a terem másik felén kerestek maguknak elfoglaltságot, az újabbak esetleg menedéket. Akadt, aki gyorsan tornaszert váltott, hogy ott folytassa tovább az edzést, de találhattunk olyan tagot is a válogatottak között, aki inkább elölről kezdte ugyanazt, csakhogy ne legyen útban, amíg el nem ül a vihar. Mindössze egyetlen ember merevedett szoborrá ilyenkor, Borkai egyméteres vonzáskörzetén belül. Egyetlen, rendíthetetlen nyugalmú kőszikla, aki, akár az iszap, hangtalanul nyelte el tanítványának vulkánszerűen feltörő indulatait, miközben halk torokköszörülés közepette csak annyit szűrt át a fogai között: „Zsolt, szerintem próbáld meg talán még egyszer!”

Nem ért még a mondat végére sem a sokat tapasztalt, párnázott idegrendszerű, Guiness-rekordnyi indulatot nyelő mesteredző, Gerber László, amikor már ott is volt a riposzt nyomban, hogy…” Nem látod, Laci, ez nem az én napom! Csúszik a kápa.” Vagy valami ilyesmi.

Borkai Zsoltnak ugyanis mindig voltak kész válaszai minden ilyen, közepeshez közelítő esetre. Gyűlölte a tökéletlenséget és minden eszközével harcolt ellene. De mielőtt olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornászunkra végérvényesen ráragasztanám a született hisztis szerepet, azt is el kell mondanom, hogy azért mindig ő maga tett pontot a „dialógusok” végére, jellemzően egy tökéletesen sikerült kísérlettel a korábbi nekirugaszkodások után.

Egy – a bajnokoknál nem is ritka – XXL-es maximalizmusról beszélünk tehát, amely egy végtelenül tehetséges, roppant szerencsés alkatú, versenyzésre született extra klasszis tornászba szorult éppen, aki, az imént említett páratlan adottságok mellett a szerencsével sem állt soha hadilábon.  Ezt egyébként ő maga is elismerte, sőt a legfontosabb tényezők között említette, amikor sikerének titkáról faggattam.

Mindez nem jelenti azt, hogy Borkait elkerülték volna az élsportolókat rémálmaikban kísértő sérülések vagy fájdalmak. Sőt, nem felejtem el soha, amint a bombaformában lévő Bozsik egy dunaújvárosi mesterfokú bajnokság fináléjában, nyújtógyakorlata végén a térdéhez kap, s mint egy sebzett vad, a földön fekve szorongatja a sérült testrészt tovább, mintha még megakadályozhatná, hogy az elszállt szalagokkal együtt, ne illanjon el végérvényesen karrierje még hátra lévő néhány éve. Létezik-e szerencse egy ilyen szerencsétlenségben? Talán annyi, hogy a tragédia bekövetkeztekor már mindent megnyert, amit sportoló megnyerhetett, vagyis „csak” a duplázásokban akadályozta meg őt ez a szörnyű baleset.

De, hogy mást ne mondjak, a szöuli győzelmére is szokatlan hendikeppel készülő bajnok azt is elismeri, hogy mázlija volt, amiért mindez így alakult ott Dél-Koreában, hiszen „sebeinek nyalogatása” az egyre közelgő döntő előtt kellően elterelte a figyelmét a rá nehezedő, mind nyomasztóbb lelki teherről. Egyetlen apróság – mint meséli – bosszantotta csupán a férfiak szabadon választott csapatversenyekor elszenvedett részleges bokaszalag-szakadása miatt: nem más, minthogy a lólengésben pazarul mutató hosszú lábai végén nem tudta annyira lefeszíteni a lábfejét, mint ahogy igazán szerette volna. „Számít ez, ha így is tíz pontot kapott?”- elmélkedem utólag. De esetében számít.

Röck Sámuelben kell keresnünk a dolog magyarázatát, valahol egy győri iskolai tornateremben, úgy jó 25 évvel ezelőtt. Az országban már akkor is megszállott tornaszakemberként ismert Samu bá’ sok nagyszerű tornásztehetségünkért „felelős”. Az általa vezetett szakosztály, s a természetéből fakadó maximalizmus számos olyan kiváló tehetséget indított útjára, mint Csollány Szilveszter, Fajkusz Csaba, Élő Róbert és még jó néhány válogatott. Edzőként is sikeres tanítványai persze maguk is továbbadták ezt a mentalitást, de alapvetően azért lelki alkat kérdése volt, hogy kire mennyi ragadt a mester védjegyszerű perfekcionizmusából.

Borkai úgy emlékszik, hogy itt tanulta meg a „vasalt” torna alapjait, melyet számos világversenyen és téthelyzetben kamatoztathatott később. „Samu nem engedte, hogy csúnyán tornázzak. Mindig azt mondta, hogy vagy szépen, jó tartással, vagy sehogy. Ez akkor belém ívódott. Így aztán, még edzéseken, melegítések alatt sem tudtam hanyagul, hajlított térdekkel, vagy „pipáló” lábfejekkel mutatkozni a szereken” – meséli ma Zsolt, mintegy megértetve velünk azt is, hogy miből eredtek az edzéseken olykor el-eldurranó kisebb „hangulatbombák”. Még az alapozó időszakban sem engedte meg magának a hanyag tornát, így ha valami nem ment legalább négyes alára, akkor vagy otthagyta, vagy hozzá sem fogott. Hitt abban, hogy csak a jó kísérleteket engedheti idegrendszerében, zsigereiben rögzülni, hogy téthelyzetben ne is legyen ott más előhívható „hardver”.

S hogy miben hitt még? Apróságokban. Klasszisokra oly gyakran jellemző, talán nevetséges babonákban. Ma már nevetve beszél ezekről, de magam is emlékszem, hogy minden sportoló mekkora jelentőséget tulajdonított, az olykor titkolt rituáléknak, „sikereket” hozó berögzült mozdulatsoroknak.

Borkainak volt egy örökölt babonája. Mármint ő maga örökítette tovább Magyar Zoltántól, kétszeres olimpiai bajnok lovas elődjétől a bajuszos versenyzés szokását. Akadt azonban egy jelentős különbség a két férfi, de főleg a két bajusz között: amíg Magyarnak egész jól állt ez a fajta hetyke szőrzet, addig Bozsik borzalmasan festett vele. Tudta egyébként, hogy így van, mert általában már a világversenyek döntő utáni bankettjére érkezvén sem viselte azt többé, de abból nem engedett, hogy tétversenyen e kellék nélkül álljon a szerekhez. „Ráadásul Szöulban még rontottam az összképen, mert visszanézve a felvételt úgy tűnt, mintha megfésülködni is elfelejtettem volna, de valójában csak elfeküdtem a hajamat, s észre sem vettem a verseny előtti eksztázisban” – meséli utólag Zsolt, mintegy szabadkozva a történtek miatt.

Szerintem nekünk kopaszon is tetszett volna a tíz pontot érő döntős gyakorlat, de az iménti kommentárból azt hiszem, mégis csak az eksztázis a legfontosabb fogalom, koncentráljunk tehát most inkább erre. Egyöntetűen kijelenthető azt hiszem, hogy minden bajnokban közös vonás ez a rendkívüli összpontosítási képesség, amely persze tanítható, de mesterfokon, csak az igazán kiválóak sajátja. Zsoltnál tehát versenyhelyzetben is gyakorta előállt a rolóeffektus, de ez ilyenkor a csendes és elvonulós fajta volt, az, amikor a tornász tudata és izmaiban elraktározott tudása csendes bugyogással forr egybe a tökéletes gyakorlat bemutatása érdekében.

Így történt ez Szöulban is, ahol a döntő során csak egyetlen apróság zavarta meg speciális alfa állapotát: noha igyekezett kizárni a külső impulzusokat, mégis meglátta, hogy az előtte szereplő vetélytárs, Bilozercsev a döntőben tíz pontot lovazott. Tehát neki is ennyit kellett, ha aranyat akart. Borkai pedig azt akart, hiszen világbajnokként mi másért érkezett volna a dél-koreai fővárosba. Ment, lovazott és győzött. Bilozercsevvel és a bolgár Geraszkovval együtt. Amikor arról faggatják, hogy többet érne-e ez az arany, ha egyedül nyeri, mindig frappánsan válaszol: „A pontozási szabályokhoz semmi közöm. S szerintem, ezt a másik kettő is így gondolja. Különben is, a Nobel-díjból sem egyet adnak, nem?”

De nem ám, hogy a társszerzőkről, vagy a kutatótársakról ne is beszéljünk. Arról viszont beszélnünk kell, hogy ha valaki Borkai Zsolt nevét keresné - joggal - a mai magyar tornaéletben, akkor bizony minden alaposság ellenére is sajnos sikertelen kutatásba kezdene. Hogy miért alakult ez így? Talán méltatlan lenne most az elemzésre. Az azonban bizonyos, hogy volna mit továbbadnia Zsoltnak ennyi kimagasló eredmény után. Egy nyelveket beszélő, jó fellépésű, komoly tekintélyű olimpiai bajnok pontozóbíróként sem lenne „felesleges” egy sportdiplomáciai hatásoktól egyáltalán nem mentes műfajban. Tapasztalataival, temperamentumával sokat pezsdíthetne a hazai viszonyokon, s nem aggódnék amiatt sem, hogy jelenlétében sokszor zuhanna a roló.

Bolvári Antal

Vízilabda

1952 Helsinki

1956 Melbourne

1932. május 6.

Bolvári Antal kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó Sárosi mester tanítványaként a Neményi Papír, majd a Bp. Lokomotív szakosztályának sikeres úszója volt. Húsz ifjúsági rekordot állított fel. Csak tizenkilenc évesen, kötelező katonai szolgálatának kezdete után, a Bp. Honvéd csapatában kezdett komolyabban pólózni. 
Az 1951-ben Berlinben rendezett főiskolai világbajnokságon úszóként is rajthoz állt, de már a győztes vízilabda-válogatottban is játszott. 
Két olimpián, Helsinkiben és Melbourne-ben, valamint a torinói Európa-bajnokságon erősítette az aranyérmes csapatot, 44-szer volt válogatott. Rendkívüli munkabírása, gyorsasága mellett kiválóan, de mindig sportszerűen semlegesítette az ellenfelek legjobbjait. A népszerű „Toncsi” a kapura ugyan nem volt túlzottan veszélyes, de remek átadásokkal hozta helyzetbe társait. 
A melbourne-i olimpiát követően öt évig Ausztráliában élt. 
Hazatérése után a Vasas, a Bp. Spartacus és az FTC csapataiban játszott. A zöld-fehérekkel még harminchat évesen is nyert bajnokságot. 
Visszavonulása után előbb a Bp. Spartacus, majd a Bp. Honvéd edzője volt. 
Jelenleg a család vállalkozásaiban működik közre. A Helsikiben rendezett olimpia ötven éves jubileumi ünnepségén ő vitte a magyar zászlót a megismételt ünnepélyes megnyitón.

Az aranyérmek története

Moldova György írása

1952 Vízilabda csapat

A nyári uborkaszezonban az újságok sportrovatának vezetői sokszor azzal próbálják megtölteni az eseménytelen hasábokat, hogy az olvasókkal megszavaztatják egy-egy sportág örök legjobbjait. Olykor a vízilabda is sorra kerül. Néhány név vitathatatlan: Faragó, Markovits, Jeney "Pierre", a kapus és így tovább, hála Istennek, van kiből válogatni. Nekem megadatott az a szerencse, hogy valamennyit láthattam, tudom, nem sokat számít egy-egy magamfajta "furvézer" véleménye, de az én ranglistámon mindenkit megelőz az "öreg” Szívós, 1952 és 1956 olimpiai bajnoka. Ő a nagy vízilabdás dinasztia első nemzedéke, az ugyancsak olimpiai győztes ifjabb Szívós István édesapja, a válogatottba most frissen bekerült Szívós Márton nagyapja.

Centert játszott és számomra minden labdasportban, így a vízipólóban is a center a király. Ő birkózik a védőkkel eleven húsdarálóba szorítva, a kapunak háttal állva. A víz alól felbukkanva, jobb vagy bal kézzel, fejjel vagy lábbal lövi a gólokat. A többi játékosnak csak az a feladata támadásban, hogy kiszolgálja őt, mint ahogy a vasutasok teszik a mozdonyvezetővel. Tudom, hogy a világ azóta itt is megváltozott - nem jobb lett, csak más -, ma már mindenki egyformán védekezik és támad, a gólok javarészét a szélekről vagy távoli átlövésekből szerzik, de mindez nem moshatja el a meccseket egyedül eldöntő nagy centerek emlékét.

Szívós viszonylag későn tűnt fel kedvenc csapatomban, a Vasasban, Goór Illést váltotta fel. A SZUE-ban, a Szegedi Úszó Egyesületben kezdett, mint mellúszó, ott kapott kedvet a labdához, onnan a MAC igazolta le és csak aztán került hozzánk. Válogatott karrierje is későn indult, csak sokára tudta kiszorítani Németh "Jamesz"-t, a "Vasember"-t, a kétszeres olimpiai és háromszoros Európa-bajnokot. Szívós igazából csak 1952-ben, már 32 éves korában került a világ élére, a legendás: Jeney - Vízvári Gyarmati - Markovits - Bolvári Szívós Kárpáti csapat tagjaként szállt a vízbe.

A helsinki olimpiai tornát még nem közvetítette a televízió, így csak Szepesi rádiós közvetítéseiből maradt meg bennem egy-egy emlékfoszlány.

Szívós három gólt dobott a Szovjetuniónak, a további mérkőzéseken is sokszor "elsült a keze", ő lett a torna gólkirálya.

1956-ban, Melbourne-ben már csak beugróként szerepelt. Eredetileg nem is került be a csapat névsorába, 200 méteres mellúszásban nevezték, le is kellett úsznia a maga előfutamát, csak aztán ment át a pólósokhoz. Az aranyérmet persze ő is megkapta. Emellett számos Európa-bajnokságot nyert és 85-ször szerepelt a nemzeti válogatottban.

Ezek halovány emlékek már, de ma is tisztán él bennem egy régi bajnoki meccs, egy Vasas-Fradi a margitszigeti Sportuszodában. A mérkőzésnek külön pikantériát adott, hogy a régi és az új "császár", Németh "Jamesz" és Szívós egymás ellen játszott, az előbbi a Fradiban, az utóbbi a Vasasban.

Számos más világklasszis küzdött a vízben, de ez az este a két centerről szólt. Úgy tűnt, mintha most akarnák végérvényesen eldönteni, melyikük a jobb.

Meleg nyári este volt, a lámpafény tükröződött a zöld vízen, mikor a bíró sípszavára elindult a két csapat, harcba szálló hadihajók képzetét keltették. A két center beúszott az ellenfél kapuja elé, lehorgonyzott az álló bekk szorításában és várta a passzokat. Mindketten a csapatjáték szellemi irányítói is voltak, kiáltozásaikat vitte a víz, a nézőtéren is jól lehetett érteni, fanatizálták társaikat, még keményebb erőfeszítést követelve tőlük.

Csak akkor hallgattak el, mikor feléjük szállt a labda, akkor a víz forrni kezdett, kezek-lábak keveredtek egymásba, a labda csak akkor került elő, mikor már a hálóban feküdt. Németh "Jamesz" két gólt lőtt, Szívós kilencet, ezzel a különbséggel nyert a Vasas. Mikor a bíró lefújta a meccset, a két nagy center kikapaszkodott a partra és megölelték egymást.

Úgy tudom, többé nem szálltak vízbe egymás ellen. Németh belekeveredett az 1956-os, októberi eseményekbe, kimenekült Spanyolországba és ott úszóedző lett. Szívós 1958-ban vonult vissza, a fiatalokat tanította 1992-ben bekövetkezett haláláig.

Nevük lassan elmerül a feledésben, az új centerek talán nem is tudják, hogy egy-egy mozdulatot, trükkös megoldást tőlük örököltek közvetítő nemzedékek révén.

Mezei Dániel írása

1956. vízilabda csapat

Új építésű házban lakik Gyarmati Dezső. Nem gondolnám, hogy egy ilyen megállapítás szorosan hozzátartozik az 1956-os vízilabdacsapat győzelmével kapcsolatos eszmefuttatáshoz, de…

Amikor a játékosként Kárpáti Györggyel egyetemben háromszoros olimpiai bajnok -  ahogy az uszodában nevezik - Dezső (nekem azért: tiszteletem, Dezső bácsi!) felkísért a lakásához és kinyitotta az ajtót, arra gondoltam, talán a ház jellege ellenére láthatok valamit a múltból: fotókat, emléktárgyakat, relikviákat és meghallgathatok egy embert, aki élő legendaként itt sétál közöttünk és szemlátomást kitűnő egészségnek örvend. Csupa olyat akartam látni és hallani, ami közelebb vihet a múlthoz.

Mint vízilabdával foglalkozó újságíró, tisztában voltam a tényszerű eseményekkel. Tudtam, hogy 1956-ban, a melbourne-i olimpián játszottak egy legendás mérkőzést, amelyen a később, egészen pontosan az egy nappal később, olimpiai bajnok magyar férfi vízilabda-válogatott 4-0-ra legyőzte a szovjeteket. Tudtam, hogy a találkozó, az itthon zajló forradalmi események miatt, több volt, mint vízilabda-mérkőzés. Hallottam már a „blood bath of Melbourne”, azaz „melbourne-i vérfürdőről”. Azzal is tisztában voltam, hogy a magyar csapat veretlenül végzett az első helyen és azzal is, hogy a forradalom hatása a sportolókon is meglátszott: vendéglátóm, Gyarmati Dezső a kiutazás alatt Prágában szervezte meg harmadmagával a magyar olimpiai csapat forradalmi bizottságát.

Kiderült azonban, hogy az újságok, a könyvek, a nyomtatott betűk – mint ez itten – semmit sem érnek. Ott állt előttem egy ember, aki majd ötven év távlatából is olyan hihetetlen tűzzel beszélt az 56-os eseményekről, hogy megértettem: miért kellett a rendőröknek kimenekíteniük a szovjet válogatott tagjait 1956 decemberében, egy hónappal a novemberi események után, a melbourne-i uszodából. Láttam fotókat, például Zádor Ervinről, aki a meccs alatt általunk erősen „puhított” Prokop visszakönyöklése után véres arccal – amit állítólag Kárpáti „Gyurika” kent szét, a művészi hatás kedvéért – állt a lelátó előtt. Aztán láttam Kárpáti Györgyről, a zseniális játékosról, Mayer Mihályról, akit a korombeliek csak hangzatos felszólalásairól ismertek a sportág elnökségi üléseiről, de látva a régi fotókat és hallgatva az anekdotákat kiderült, nem akárki volt a nemrég elhunyt kitűnőség. Persze, láttam a csapatképet is, amely már a jugoszlávok elleni, másnapi 2-1-es siker és az olimpiai cím megszerzése után készült. Ott álltak mind, 8000 néző előtt:

Boros Ottó, Jeney László, Gyarmati Dezső, Mayer Mihály, Hevesi István, Markovits Kálmán, Bolvári Antal, Zádor Ervin, Kárpáti György, Kanizsa Tivadar, idősebb Szívós István.

Egy csapat, amely a sportág és az ország kicsinysége ellenére bevonult a legnagyobbak közé. Dávid győzte le Góliátot, de ennél sokkal fontosabb: egy adott pillanatban, ott, Melbourne-ben, a szovjetek elleni találkozón, a csapaton keresztül üzent a világ: ami az 1956-os forradalommal történt, azzal odakint nem értenek egyet.

Peterdi Pál sokszor leírt mondata, hogy „a szovjetek melegítőjén virító négy betű (CCCP), sajnálatos módon megegyezett azzal a néggyel, amely a körúton nyikorgó tankok oldalát ékesítette” messze nem fejezi ki annak a néhány napnak a hangulatát. Nem, mivel ugyanez a Peterdi Pál kiharcolta, hogy a Képes Sport olyan címlappal jelenjék meg az olimpiai aranyérem megszerzése és a szovjetek elleni sikert követően, amiért eltávolították az állásából.

Az egyik csak jó szöveg, amit nem elég elengedni, átérzés sem árt hozzá.

A már említett, új építésű lakás falán ott díszeleg bekeretezve ez a címlap. Gyarmati Dezső csak mosolyog, „ezt nézd, ezt nagyon szeretem. A Pali kirúgatta magát miattunk.” Ezzel kapcsolatban – elnézést a személyes hozzáfűzésért – Édesapám szavai jutnak eszembe, aki ’56-ról azt mondta: „Manapság nagyon nehéz elhinni, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az ember nem csak azt mondja, hogy elég, de annak szellemében is cselekszik.”

A magyar vízilabdasportnak a melbourne-i volt a negyedik olimpiai elsősége. De talán ez a győzelem volt az, amely hatásában mindegyiken túlmutat. Az 1956-os siker után végképp összekapcsolódott Magyarország neve a vízilabdával. Vélhetően ennek a gárdának a sikerei és a szovjetek elleni találkozó miatt vitték le a szülők vízilabdázni azt a generációt, amelynek legjobbjai 1976-ban – 1964 után 12 esztendővel – megszerezték hazánk hatodik olimpiai aranyát. Gyors fejszámolás és látjuk: a ’76-os diadal is szinte pontosan egy generációval később jutatta el csapatunkat a világ tetejére, hogy ezúttal – mint Gyarmati és társai anno – ott is maradjunk hosszú éveken keresztül. Ez már nem sport. Történelem.

Bodó Andrea

Kéziszer, csapat

1956 Melbourne

1934. augusztus 4.

A Bp. Honvéd sportolója két olimpián, Helsinkiben és Melbourne-ben szerepelt, mindkétszer tagja volt az összetett versenyben ezüstérmet nyert csapatnak, és erősítette az 1956-ban olimpiai aranyérmet nyert kéziszer csapatot.
Az olimpia után részt vett a Sport Illustrated magazin által szervezett túrán, majd San Franciscóban telepedett le és azóta is ott él. A híres Berkeley Egyetemen doktorált, majd a ritmikus gimnasztikára váltott. Két olimpián, 1984-ben és 1992-ben volt a versenyek technikai ellenőre. A nemzetközi szövetség elnökségének tagjaként a bíró bizottság vezetője, valamint tanfolyamok szervezője volt. Ilyen minőségben már többször járt itthon. Résztvett az olimpiai bajnokok jubileumi utazásán Helsinikben és Melbourneben. Harmadik férje ismert fizikus, különösen büszke két unokájára.

Az aranyérem története

Csőke József írása

1956. Női kéziszer-csapat

Sok száz méter filmszalag, apró képkockák ezrei őrzik a magyar női kéziszer-csapat világbajnoki és olimpiai bajnoki „aranyos” történetét.

A helsinki olimpia után immár előre a melbourne-i sikerért!

1954: világbajnokság Rómában. Itt a magyar lányok nyerték az aranyérmet!

Ők nyolcan: Bánáti Éva, Bánhegyi Lászlóné, Kárpáti Irén, Keleti Ágnes, Kertész Aliz, Köteles Erzsébet, Tass Olga, Vásárhelyi Edit volt a kezdőcsapat és a mesteredző: Nagy Jenőné, Vali néni, aki hideg fejjel, de nagy szívvel, világszínvonalú tudással tanította a gyakorlati elemeket.

A szép, együttes táncmozgásra pedig Berczik Sára és Kovács Éva táncpedagógusok „formálták” tornászlányainkat.

Mi, sportfilmesek 1955 tavaszán forgattunk először a női kéziszer-csapatról a tatai edzőtáborban.

Zászlós gyakorlatot örökítettünk meg filmszalagon. Ezt a filmhíradó-betétet látta Keleti Márton, háromszoros Kossuth-díjas filmrendező, aki akkor kezdett hozzá a „Díszelőadás” című esztrád film forgatásához Hegyi Barnabás Kossuth-díjas operatőrrel.

Találkoztunk hármasban. Keleti Márton mondja és kérdezi: „Nincs kezdő blokkunk, tudsz-e valami „blick-fangos” indítást, én sportra gondoltam!”.

- Hát, jó! Akkor legyenek a világbajnok tornászlányok” – mondtam én.

Világhírű rendezőnk egy edzésen megtekintette őket, én is vele voltam, majd a fülembe súgta: „megvettem őket!”, és kacsintott is hozzá. Az Erkel Színházban forgatták a „római gyakorlatot” Keleti Ágnes csapatkapitány mesteri vezetésével és ez a blokk lett a nyolcrészes film indító anyaga. A főcím után Semnyei Vera színésznő konferálta be a Rómában világbajnoki aranyat nyert csapatot.

A Magyar Filmhíradó 1950 szeptembere óta volt tagja a Nemzetközi Filmhíradó Szövetségnek. 1956-ig már 51-re bővült a nemzetközi filmes csapat. Így kerültünk cserekapcsolatba az ausztrál filmhíradósokkal is. Kölcsönösen küldtünk mind az 50 országnak a Magyar Filmhíradó és Sporthíradó szöveglistáját. Ennek alapján volt a kölcsönös filmcsere – standard filmkópiák - és minden év januárjában „elszámoltunk” méterhosszban, időegységben a filmriportokról.

Így volt ez a melbourne-i olimpián készített sportágakról is. Mi megkaptuk mind a kilenc aranyérmünk filmanyagát!

A kéziszer-csapatbajnokságról csak egy fix gépállásból, totál képben lehetett felvételt csinálni. Az ausztrál operatőr kolléga – 16 mm-es filmszalagon – tisztességesen felvette az eseményt.

A versenynap reggelén nagy izgalommal készültek a tornásznők. Az izgalmat tetézte és szinte pánikot okozott, hogy Tass Olga nemzeti színű szalagja eltűnt! Hol lehet? Olga felkiáltott: „Jó ég! Az eszpresszóban hagytam a szalagomat!”

Az úszólányok besegítettek a szalagot keresni. Nem volt meg!

Vali néni szikrázó szemekkel tekintett Olgára, majd az öltözőbe sietett és a mérge is csitult. Néhány perc múlva, kezében egy csillámló szalaggal így szólt: „Ez lesz a te szalagod!” – adta át Olgának a szivárványszínű selyem girlandot. Majd percekkel később hat, fehér ruhába öltözött csinos magyar lány hozzákezdett a gyakorlathoz. A ritmusos mozdulatok pillanatok alatt megragadták a nézők figyelmét, s a piros-fehér-zöld színek között csillogóan hatott az egyetlen szivárványos szalag.

Már biztos volt a végső siker is. A lányok a sok ezer néző előtt, Fülöp edinbourgh-i herceg, II. Erzsébet angol királynő férje kérésére még egyszer bemutatták gyakorlatukat a nézőtér tombolása közepette.

A második bemutató alatt az ausztrál filmoperatőrt már nem kötötte a szigorú totálkép-állás. A kézi kamerával fel tudta venni a közelképeket.

A herceg gratulált Vali néninek és kérdezte: „Jelent valamit a szivárvány szalag?”

„Igen!” volt a válasz. „Ez reménysugár, lehet, hogy lesz szabadabb élet Magyarországon?”

A melbourne-i aranylányok: Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Alíz, Korondi Margit, Köteles Erzsébet, Tass Olga mind a mai napig őszinte barátsággal, tisztelettel vannak egymás iránt.

Dr. Bodnár András

Vízilabda

1964. Tokió

1942. április 9.

Dr. Bodnár András olimpiai bajnok vízilabdázó sportpályafutása Egerből indult el. A többszörös ifjúsági bajnok úszó az 1958-ban Budapesten rendezett Eb-n még gyorsúszóként állt a rajtkőre, de Rómában az olimpián már a pólós csapat tagjaként nyert bronzérmet. További három olimpián vett részt. Tokióban a győztes, Mexikóban a harmadik, Münchenben pedig a második helyezett csapatot erősítette. A Világ- és Európa-bajnokságokon három arany és két ezüstérmet szerzett. Csaknem két évtizedes élvonalbeli pályafutása során 186 alkalommal szerepelt a válogatottban. Hétszer segítette a bajnokság megnyeréséhez az OSC csapatát. Kiválóan úszott, nagyszerű csapatember volt, akinek lövéseitől rettegtek a kapusok. 
Napjainkban tekiténtélyes sebészként tevékenykedik, jelenleg a kőbányai Bajcsy-Zsilinszky Kórház nyugalmazott osztályvezető főorvosa. Több mint egy évtizeden át vezette a vízilabda szakágat és az önálló szövetséget. Tagja a FINA orvosi bizottságának. Zsivótzky Gyula utódaként egyelőre megbizott elnökként vezeti a Mező Ferenc közalapitvány kuratóriumát.

Az aranyérem története

Árvay Sándor írása

1964. vízilabda csapat

Bőrből készült a tokiói aranylabda
Dömötör Zoltán végre elmeséli, miért várt annyit a lövéssel

Él Budapesten egy újpesti szívű közgazdász, aki úszóként nyert számos hazai bajnoki címet, az Európa-bajnoki dobogó tetején is állhatott, életét mégis a vízilabda határozta meg – játékosként és edzőként is világklasszis volt. Rómából (1960) és Mexikóból (1968) olimpiai bronzéremmel tért haza, Tokióban pedig ő volt az aranykovács. Nem sértjük meg a többieket, hiszen Ambrus Miklós, Bodnár András, Boros Ottó, Felkai László, Gyarmati Dezső, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Konrád János, Mayer Mihály, Pócsik Dénes és Rusorán Péter, valamint a kapitány, Laky Károly egyformán sokat tett a sikerért, ám a végén mégis Dömötör Zoltán ívelte be a szovjetek kapujába az elsőséget jelentő gólt.

A rádióriporter, Szepesi György tizenötezer kilométeren át Budapestig visszhangzó buzdítása, a „Lőj, Dömötör, lőj!!!” vég nélküli sikolya negyven év távlatából is ott cseng az akkori közvetítést hallgatók fülében.

Dömötör Zoltán és társai szerezték vízilabdázásunk ötödik olimpiai bajnoki címét, korábban Los Angeles (1932), Berlin (1936), Helsinki (1952) és Melbourne (1956) hozott pólós aranyat. Ez volt a tokiói versenyek ötödik győzelme, s egyben a magyar sport történetének nyolcvanadik olimpiai aranyérme.

– Úszókarrierem nem mondható boldog pályafutásnak, hiszen azzal az óriási blamával kezdődött, hogy egy gyermekversenyen, 100 gyorson megvert Gyurika – évelődik Dömötör Zoltán (70) a későbbi pólós olimpiai bajnoktárs, örök dumamester és viccgyáros, dr. Kárpáti György kárára. S megtudjuk, ezt követően is volt miért bánkódnia, hiszen zsinórban két ötkarikás vetélkedőről is „lecsúszott”. Az 1952-es helsinki játékokra utazó csapatban a 4x200-as gyorsváltó tartalékjának helyéért hajszálnyival maradt le Kettesi Gusztáv mögött, aztán Melbourne-be sem vitték ki, noha 200-on olyan országos ifjúsági csúcsot tempózott, melyet tíz évig nem tudtak megdönteni, váltóban pedig felnőtt Európa-bajnok lett.

E kimaradt olimpiai szereplések alapozták meg Dömötör későbbi olimpiai érmeit, bajnoki címét. Csak éppen egy másik sportágban…

– Csalódott voltam, s abbahagytam az úszást. S a mellékállású pólósból főállásra váltottam. Hamar belenőttem a rokon sportágba, csak azt kellett megtanulnom, hogy a hálóba, s nem a kapufára kell lőni a labdát… Ezzel ugrattak társaim 1957 nyarán, a bemutatkozó válogatott meccsem után, hiszen két gólom mellett tizenháromszor találtam telibe a lécet. Azt mondták, ez világcsúcs!

Igazi ismertségét mégsem e kétes értékű kapufarekoddal, hanem abból az immár több mint négy évtizede elhangzott rádiós közvetítésből szerezte, amikor a hajnali órákban egy országra frászt hozott...

Október 18. volt, talán szerdai nap, ültem otthon a macskaszemes világvevő Beethoven rádió előtt, nővéreim már elindultak az iskolába, én az épp hogy tizenéves drukker minden csalafintaságát bevetve a feldörzsölt hőmérő jóvoltából heveny „olimpia-betegséggel” az ágyat nyomtam, s hallgattam a rekedtes közvetítőt. Magyar-szovjet pólómeccs. A tét az olimpiai arany.
– Igazán elárulhatná már, mire várt akkor?! Ordíthatta Szepesi torkaszakadtából, hogy „Lőj, Dömötör, lőj!”, mégis évezredeknek tűnt, míg végre rászánta magát...
– Hogy mire vártam? Hát arra, hogy elsüllyedjenek az oroszok... Rusoránnal megúsztunk, ő vitte fel a labdát, s amikor nekem passzolt, kétségtelen, hogy gólhelyzetben voltam, de az is igaz, hogy nem csak a kapus, hanem az egyik mezőnyjátékos is ott tornyosult a háló előtt. Meg kellett fontolnom, mit csinálok. Nem lehetett ész nélkül bombázni. Egy lövőcsel, két lövőcsel, jött a harmadik is, szépen elsüllyedtek mindketten, ott volt a lehetőség a hosszú saroknál. Ekkor sem lőttem, hanem ejtettem. Higgye el, nekem is az örökkévalóság volt, míg hálóba ért a labda.
– A lényeg, hogy ezután már nem kellett izgulni. Öt-kettőnél, harminc másodperc alatt, lehetetlen fordítani.
– Fordítani valóban lehetetlen, de még mindent elveszíthettünk volna… A szovjet csapat a becsületéért harcolt: aranyérmes már semmiképp sem lehetett, de tőlünk elvehette volna az elsőséget. A meccs előtt tudtuk, hogy nekünk csak az 1-0, 2-0, 3-1, 5-2 vagy a 8-3 a jó eredmény ahhoz, hogy megelőzzük a velünk azonos pontszámmal álló jugoszlávokat. Három negyed után még 2-2 volt az állás. Képzelheti, milyen izgalmas volt az a hajrá!
– Három magyar találat, s abból kettőt Dömötör jegyzett...
– A negyed elején emberelőnyből Felkai „Róka” lőtt gólt, majd egy támadásnál beforgattam a védőmet, s négyest kaptam, amit isteni szerencsével értékesítettem. A kapus belekapott, megállt a labda a jobb keze alatt, de úgy paskolt utána, hogy a hálóba ütötte. Ezután jött az aranygól, fél perccel a meccs vége előtt, ám ha az utolsó másodpercekben Ambrus nem véd ki egy bődületes ziccert, oda az elsőségünk.
– Mégsem a kapus hozta haza az ereklyét, hanem ön őrzi az olimpiai bajnoki labdát.
– Gyarmati Dezső abban a negyedben a kispadon ült, ő ordított a meccs végén, hogy mentsem meg a labdát. Kidobtam neki, de aztán az öltözőben elkértem. Szép gesztus, hogy nekem adta, megőrizhettem. Érdekes lehet az utókor számára: akkoriban bőrből készült, s hiába zsíroztuk, igencsak meg tudta szívni magát, rettenetesen utálták a kapusok, ha fejen találjuk őket, a tréningeken nem is gyakoroltuk az ilyen lövéseket.
– Később azonban edzőként sok egyéb trükkre megtanította a pólósokat.
– Dolgoztam itthon és külföldön, mégis arra a két évtizedre vagyok a legbüszkébb, amit a Központi Sportiskola pólós szakágvezetőjeként töltöttem el. Sydney tizenhárom olimpiai bajnoka közül heten a KSI-ben nevelkedtek, s az athéni aranycsapatban is öt olyan játékos volt, aki ebből az iskolából indult a világhír felé.

Bóbis Gyula

Birkózás

1948 London

1909. október 7-1972. január 24.

A húszas évek végén Kecskemétről került a fővárosba. Több sportággal próbálkozott, első sikerét 1934-ben, birkózásban aratta, félnehézsúlyban nyert bajnokságot a kötött fogásúak között. A berlini olimpián helyezetlen maradt, de a következő két Európa-bajnokságon, Münchenben (1937) és Oslóban (1939) már harmadik lett. Az ötgyerekes családapa nehezen vészelte át a világháborút. A korabeli tudósítások szerint a londoni olimpiára készülve a tatai edzőtáborban lakott jól igazán hosszú idő után. Az olimpia kezdetére több, mint tíz kilót hízott és visszanyerte igazi, csaknem 110 kilós testsúlyát. Mindkét fogásnemben klasszis volt, technikai felkészültsége és taktikai érzéke jóval felülmúlta fizikai erejét. A londoni olimpián szabadfogásban győzött, kötött fogásban - sérülése miatt - nem tudott indulni. 39 évesen lett olimpiai aranyérmes és 23 magyar bajnokságot is nyert. 
Később vasutas hivatásának és a zenének élt. Kiválóan énekelt. Gyermekei közül a sportban tőrvívó lánya, Ildikó aratott szép sikereket, a müncheni olimpián második lett.
Bóbis Gyula birkózó 1972. január 24-én, 62. évében távozott az élők sorából.

1948. július 29-augusztus 6.

Akár a Harringay aréna szabadfogású, akár az Empress csarnok kötöttfogású birkózóversenyeit nézzük: a török félhold uralta a birkózószőnyegek világát. A Boszporusz menti "erős fiúk" először szabadfogasában tanították meg a megrögzött éremvadászokat félni. A meglepett közönségnek a török himnusz már majd olyan ismerősen hangzik, mint a God save the King, mivel a nyolc súlycsoportban négyszer hangzik fel.

A "török vészt" - történelmi hagyományainkhoz híven - csak egy magyar legény tudta megállítani. Bóbis Gyula éppen a leklasszikusabb súlycsoportban, a legnehezebbek között nyert aranyérmet. A "legény" idézőjelbe kívánkozik, hiszen egy híján negyvenéves volt Bóbis, és csak sokszoros rábeszélésre vállalata a felkészülést.

Megérte. A nyolcgyermekes, szegény vasutascsaládból származó birkózóért otthon öt gyermek szurkolt. Bóbist a tatai edzőtáborban hizlalták fel nehézsúlyúvá, de így is harminc kilóval könnyebb volt egyik régi ellenfelénél, a csehszlovák Ruzickánál. Ez azonban nem zavarta, mert a "prágai hústornyot" is egykettőre legyőzte, mégpedig tussal.

Biros Péter

Vízilabda

2000 Sidney

2004 Athén

2008 Peking

1976. április 5.

Biros Péter háromszoros olimpiai bajnok vizilabdázó. a miskolci óriás, valójában kézilabdázóként kezdte, 18 éves koráig csak alkalmilag ugrott be a medencébe, szórakozásból pólózott. 
A kézilabdában a junior válogatottságig jutott. Miskolcról Veszprémbe került, ám a Fotex csapatában többnyire a kispadot koptatta. Végül egykori nevelőedzője, Kelemen Zsolt unszolására Egerbe költözött és véglegesen a pólót választotta. 
Maga is rájött, hogy elképesztő erejű, gyors lövései a vízben jobban érvényesülnek és lábtempójának köszönhetően jobban úszik, mint fut. Az UTE csapatában hívta fel magára a figyelmet, Kemény Dénes szövetségi kapitány a válogatottba is meghívta, s 1999-ben a firenzei Eb-n újonc létére a csapat egyik meghatározó játékosa lett. A horvátok elleni döntőben négy góllal járult a győzelemhez. Sydneyben is hasznos játékosa volt a válogatottnak, akárcsak a barcelonai világbajnokságon. Közben a külföldet is megjárta, Rijeka és a Becsej csapatai után 2002 óta ismét a magyar bajnokságban a Domino-Honvéd együttesében szerepelt. Athénben már a csapat egyik meghatározó egyénisége volt, mind a hét mérkőzésen játszott és 7 góllal járult a bajnoki cím megvédéséhez. A két olimpia közötti félidőben visszatért Egerbe. 
Joggal lehet büszke arra, hogy a pekingi olimpia előtti hagyományos fogadalomtétel során Igaly Dianával együtt mondták társaik nevében az eskü szövegét. Pekingben annak ellenére vállalta a játékot, hogy orvosai műtéti beavatkozást tartottak szükségesnek,  amire csak az olimpia után vállalkozott. A csapat egyik  legjobbja volt, az olimpia után a világ legjoibb játékosámak választották.

Berti László

1912. Stockholm, kard csapat

1875. június 24-1952. június 23.

Berti László kardvívó 1952. június 23-án, egy nappal a 77. születésnapja előtt hunyt el. A hőskor egyik kiváló fegyverforgatója, aki kardban és tőrben egyaránt jeleskedett, két olimpián szerepelt. Stockholmban vívott a győztes kardcsapatban, a tőr egyéniben pedig negyedik lett. Tizenkét év múlva Párizsban, 49 évesen is tagja volt a második helyre szorult kardválogatottnak és a harmadik helyen végzett tőregyüttesnek. Két évvel később a budapesti EB-n második lett a tőrözők egyéni versenyében. A rendkívüli tehetségű pengeművész a kortársak véleménye szerint edzésen csaknem verhetetlen volt. Ám érzékeny idegrendszere, fáradékonysága miatt a versenyeken elmaradt a gyakorlásokon nyújtott teljesítményétõl. Az 1925-ben megalapított Testnevelési Főiskolán a vívás első tanára volt.

Az aranyérem története

Harle Tamás írása

1912. Kard csapat

Kedves Öcsém!

Képzeld, Zimmermann Karcsival, egykori osztálytársaddal a polgáriból, futottam össze a Hungáriában az imént. Megdöbbenve hallotta, milyen szerencsés résztvevője voltál az éppen három hónappal ezelőtti nagy-nagy tragédiának, a Titanic hajó expedíciójának. Meséltem neki, hogy az április 15-i, csodálatos megmenekülésed után most Angolhonban lábadozol, s hogy a szanatóriumi estéken mily nagy örömmel olvasod Budapestről érkező soraimat.

Karcsi legnagyobb meglepetésemre kijelentette, ma este indul neki vonata a Keletiből, mert mérnöki teendői most Londonba szólítják, s éppen még valami finom magyar ízt bekapni ugrott be a Hungáriába. Kaptam az alkalmon, s amíg ő elkölti it,t a kávéházban az estebédet, én rögvest papírra vetem Neked a következő levelet. S minthogy ifjú-ifjú korodban tenmagad is nagy rajongója, sőt magas mércéjű művelője voltál a sportok olyikának, mai levelemben a stockholmi olimpiai versenyek küzdelmeiről és künn lévő honfitársaink szerepléséről számolok be Neked. Könnyű a dolgom, mert Márton – tudod, Márta nénéd fogadott fia – minden napon egyenesen a nyomdából hozza nekünk a friss Népszavát, sőt, ha szerencsénk lesz, még e levél befejezése előtt befut majd ide, hogy a táviratilag érkezett legújabb híreket is megossza velünk.

Az előzményekről némi híradást adtam már, most az utolsó napjaiba fordult a világ sportolóinak nagy versenye. A máskülönben ravasz és előrelátó rendezőség a program gyöngébb számait a végére helyezte. A kíváncsiság azonban alig csökkent valamit, mert a 32 fokos, rekkenő hőségben is majdnem tömve volt a stadion rengeteg padsora. A legnagyobb érdeklődés a maratonfutást kísérte.

A 40 km-es és 200 méteres távra a benevezett kilencvenkét futó közül az indítást jelző sípszóra 67 erős lábú és tüdejű atléta jelentkezett, még japáni versenyző is a startvonalra állt. Közöttük két magyar is készülődött, Kárpáti (Kraml) Ödön és ifjú Ripszam Henrik, az utóbbi saját költségén van künn, Stockholmban. A városban a katonák húztak sorfalat, a mögött sorakozott sűrű sorokban az érdeklődők serege.

Az első beérkező a dél-afrikai McAthur volt (ideje 2 óra 36 perc 54,8 mp), kit részint lelkesedésből, részint rossz kondíciója miatt vállukon vittek ki földijei a stadionból. A második és a többiek aránylag igen jó állapotban értek célhoz.

Birkózóink fájdalmasan áldozatául estek a fondorlatos svéd rendezőség becstelenségének. A döntőbe került nehézatlétáink (Radványi és Varga) alaposan megdolgoztak a svéd bíráskodás mellett teljesen reménytelen győzelemért. Varga 2 óra 10 percig dolgozott a svédek reménységével, Ahlgren-nel. Ez idő alatt kétszer is érintették a svéd vállai a szőnyeget, a bírák azonban nem vettek erről tudomást. Mint ahogyan arról sem, hogy a küzdelem végén Ahlgren meg nem engedett torokfogást alkalmazott, ennek köszönhette a svéd a „győzelmét”. A kimerült Varga a továbbiakban már nem is tudott kiállni a második helyért.

Az addigi győzteseknek július 15-én, hétfőn, egy ceremónia keretében adták át a díjakat. Az első díjat és az azzal járó babérkoszorút a király, a második díjakat a trónörökös, a harmadik díjakat Károly herceg adta át.

És hát akkor most következzék a legörömtelibb esemény, amit oly sok kudarcunk után már annyira vártunk, s amelyet a hős vívóink értek el ismét, tegnap, 1912. július 16-án:

Kardcsapatunk megnyerte a világ bajnokságát az olimpián!

De hogyan, drága Öcsén, hogyan?! Arra nincs is méltó szó. A magyar vívók mindvégig nagy fölénnyel végeztek ellenfeleikkel. A döntőbe jutásért az olaszokat 11-5 tusarányban, a németeket 13:3 arányban győzték le. A nyolccsapatos döntőben a hollandokat is nagy fölénnyel verték meg. A csehek csapata a biztos vereséget elkerülvén visszaléptek ellenünk. A különös szabályok ezt lehetővé teszik egy alkalommal minden csapatnak, és korábban így tettek a mieinktől megrettent görögök is.

A legnagyobb harcot az osztrákokkal kellett vívnunk. Az olimpiai szabályok szerint Stockholmban már oly mesterek is versenybe állhattak, akik a vívást főállásban katonáknak oktatják. Az osztrákoknál több ilyen mester is vívott, 5:5-ös állásig szorosan küzdöttek a felek. Ekkor már egész álló nap álltak helyt hős fiaink a teniszcsarnokban, 35 fokot meghaladó hőségben, vívóruhába beöltözve, hatalmas erőfeszítéssel.

Verderber következett, a friss osztrák bajnok és a mi legnagyobb reménységünk, Fuchs Jenő. Tudod, Öcsém, ő az 1908-as olimpiai cím kivívása után már-már visszavonultan élt a sportolástól (igaz, sokakat meglepve, egypárevezésben, a Sirály SE színeiben indult néhány futamon), mígnem az 1912-ben meghirdetett olimpiai közös edzésen egyszerre csak megjelent, és a nagyszerű teremformája alapján már nem lehetett kihagyni az indulók sorából.

Annyi bizonyos, valóban óriási formába jött ez a 30 esztendős Fuchs mostanra, biztosan legyőzte a magabízó Verdebert, és ez után a nagyszerű magyar vívók már 11:5 tusarányban mértek vereséget az elkeseredett osztrák csapatra.

A nyolcas döntőben is egyenesen meneteltek fiaink, és ott még egyszer megütköztek az osztrákokkal; 11:6 tusarányban vereséget mértek rájuk megint. Fuchs egész nap alatt 16 csapatcsörtéjéből csak egyet veszített el, a magyarok összesen 80 csörtében vívtak és 70-szer győztesen.

Dicsőséges viadal ez, olyan, amit, Édes Öcsém, száz év múltán is büszkén emlegetnek majd utódaink. Beh’ szívesen beülnék a Hungáriába, mondjuk 2005-ben is, végignézvést az akkori lapokat, könyveket, mit is írnak majd akkor erről a fényes győzelemről!

De, Kedves Öcsém, most érkezett asztalomhoz vissza Karcsi, jelzi, hogy indul a Keletibe hamarost. Be kell fejeznem levelemet, de mint azt a Népszava tudósítója táviratozta Stockholm városából (Márton futva hozta most a hírt), még egy magyar jutott tovább az egyénikard-küzdelmekben, a künn lévő valamennyi magyar (tizenkettő), bejutott így az elődöntőbe. Itt, a kávéházban, a hatalmas formát mutató Fuchsot és Mészárost tekintjük favoritnak, a következő levelemben beszámolok Neked a végkifejletről.

Gyógyulj, lábadozz, várjuk itt nagyon már a viszontlátásodat. Margitka sokat kérdez súgva felőled!

Ölelő nagybátyád:

Harle Tamás

Budapesten, 1912. július 17-én.

Ui.:

Ismerve precíz igényedet, gyorsan papírra vetem mind a nyolc magyar hőst, a kik 1908 után ismét kivívták e fényes győzelmet a világ fölött: Fuchs Jenő (született 1882-ben), Mészáros Ervin (1877), Berti László (1875), Földes Dezső (1880), Gerde Oszkár (1883), Werkner Lajos (1883), Schenker Zoltán (1880), Tóth Péter (1882).

Berczelly Tibor (Berczeller Tibor)

Kard, csapat

1936. Berlin

1948. London

1952. Helsinki

1912. január 3. - 1990. október 15.

Berczelly Tibor kardvívó olimpiai bajnok, 1990 október 15-én, 78 éves korában hunyt el. Ludovikát végzett, csapattiszt volt, tanított a Sporttiszti Iskolán, a világháború után pedig a Magyar Nemzeti Bank főfelügyelőjeként dolgozott. Megalapította az Olimpiai Bajnokok Sportiskoláját, majd edzősködött. A Magyar kardvívás rekordere, aki nyolc egyéni bajnoksággal vezeti az örökranglistát és további húsz bajnoki címet is szerzett. Három olimpián igazi csapatemberként segítette győzelemre a magyar kardvívást. Már Berlinben is ott volt, Londonban mind a négy csörtéjét megnyerte az olaszok elleni döntőben. Helsinkiben pedig az akkori örök riválisok 7:5-ös vezetésénél a Nostini elleni 5:0-ás győzelemmel adta vissza a reményt. Nagy erejű "fenyítő" vágásaitól rettegtek az ellenfelek. De egyben nagyszerűen képzett vívóként tisztelték. Barátai Suta néven szólították, a balkezes, heves vérmérsékletű, de meleg szívű sportembert, aki sokoldalúságának bizonyítékaként pisztolylövésben is bajnok, válogatott volt.

Az aranyérmek története

Andics Gábor írása

1936 kardcsapat

A XI. nyári olimpiai játékokra Berlinben került sor.

Hogy miért olyan lényeges ez?

Mert 1936-ot mutatott a naptár.

Erre az ötkarikás seregszemlére már rávetült a közelgő világégés árnyéka, s ez sehol máshol nem lehetett volna sötétebb a világon, mint éppen a hitleri birodalom fővárosában. Ezáltal a küzdelmeket átlengte egy sajátos, különleges feszültség.

Sokan a totális propaganda olimpiájának tartották a berlinit, hiszen Hitler a náci propaganda céljaira használta fel a játékokat. Az összes létesítmény és az olimpiai falu is kizárólagos állami támogatással, hatalmas költséggel épült fel. A 49 ország versenyében a németek elsöprő sikert arattak 38 aranyukkal, 31 ezüstjükkel és 32 bronzukkal.

Hogy erejükön felül teljesítettek, azt jól jelzi: a korábbi játékokon hazánkkal nagyjából egy helyen szerepeltek az éremtáblázaton…

A mi olimpikonjaink – akik Berlin közelsége miatt nagy létszámban képviselhették országunkat - is igyekeztek kitenni magukért, hiszen tizenhat érmet szereztek és az aranyak számát tekintve először értük el a bűvös tízes határt.

Ebben óriási szerepet vállaltak vívóink, ugyanis a tíz magyar aranyéremből hármat nekik köszönhettünk. (Legyünk igazságosak: a birkózók teljesítménye sem maradt el ettől – ők is három aranyat „szállítottak”.)

Tehát a vívók.

A vívást at Kuppelhalleban rendezték meg és a magyar vívók túlteljesítették az akkori normát, hisz akkoriban így latolgatták az (arany)esélyeinket: kardegyéni és -csapat, aztán vízilabda, birkózás és ökölvívás…

Amire a kardozók pástra léptek, a női tőrvívásban Elek Ilona – két korábbi olimpiai bajnoknő, Mayer és Preis ellen – már kiharcolta az első vívóaranyérmet. Rá senki sem számított.

Következett a kardcsapat.

Az a kardcsapat, ahol a címvédő magyar válogatottnak csak egy igazi ellenfele akadt: az olaszok. A történeti hűség kedvéért: rajtunk és az olaszokon kívül a németek és a lengyelek kerültek be a négyes döntőbe.

A selejtezők során a mieink alaposan meg is figyelték leendő vetélytársaikat. Rajczy Imre így nyilatkozott a Nemzeti Sportban:

- Amit láttam, az olaszok semmivel sem lettek jobbak, mint azelőtt. Nyugodtan alszom majd át az éjszakát. Velük szemben győznünk kell.

Aztán majdnem rémálommá változott a magyar-olasz mérkőzés.

Miután 13:3 arányban legyőztük a németeket, az olaszok pedig – kissé nyögvenyelősen - 8:6-ra a lengyeleket, következhetett a mindent eldöntő küzdelem.

Nyugalomról szó sem lehetett. Már csak azért sem, mert a vívóbajnokságot amúgy is bírói botrányok egész sora tarkította…

Pinton megveri Kabost, Rajczy Gauduni ellen egyenlít. Masciotta legyőzi Gerevichet. Most Rajcsányi egyenlít Marzival szemben. Rajczy kikap Pintontól, de Gerevich győz Gauduni ellen. 3:3. Most Masciotta győzi le Rajcsányit és már megint az olaszok vezetnek 4:3-ra.

A „félidőben” tehát ott az előny.

Ekkor lép pástra Kabos a legjobb olasz kardvívó, Marzi ellen. Az a Kabos, aki Los Angelesben arany- és bronzérmet szerzett és utána elajándékozta kardját, majd inkább gyümölcskereskedést nyitott, mert a sportág vezetői meglehetősen fanyarul kezelték…

A magyar fiúnál az előny, de nem sokkal később Marzi már 4:1-re húz el. Már az elején kiderül, hogy ketten vívnak Kabos ellen: Marzi és Anselmi, a zsűri elnöke.

A magyar szurkolók mély csendben figyelik a csörtét.

Ha most az olaszok 5:3-ra elhúznak…

De Kabos nyugodt marad.

Szépít, sőt, egyenlít is. 4:4.

Néma csend.

Remek Kabos-akció és a zsűri megítéli a tust. A sírból hozta vissza ezt a csörtét.

Ezután már kevesebb az izgalom.

Gerevich, Rajcsányi, Kabos, Rajczy is simán győz és 8:4-re vezetünk. Már csak egy győzelemre van szükségünk.

De Rajcsányi és Kabos is kikap. 8:6.

Végül a Rajczy-Masciotta mérkőzésen a magyar fiú kitesz magáért és máris egy kupacban az egész magyar kolónia. Megnyertük a kardcsapatversenyt 9:6-ra, mert Marzi már ki sem állt az utolsó asszóra Gerevich ellen.

Ezek után került sor az egyéni karddöntőre, ahol Kabos Endre olimpiai aranyérmes lett.

A vívással korábban már szakítani akaró bajnokot akkor már a tokiói olimpia vonzotta. Arra viszont senki sem számított, hogy Tokióban csaknem három évtized múlva lesznek ötkarikás játékok…

Dénes Tamás írása

1948 kardcsapat

,,A tíz olimpiai győzelem megmutatta, hogy a magyar sportolók felismerték osztályhelyzetüket és megalkuvás nélkül haladnak a népi demokrácia útján…" – adta a széles nagyközönség tudtára Sebes Gusztáv, a későbbi Aranycsapat szövetségi kapitánya, akkor éppen a kommunista párt sportosztályának egyik legtekintélyesebb tagjaként a londoni olimpia után.

Szavait nehéz volt a háború utáni első olimpia legeredményesebb magyar szereplőire, a vívócsapat tagjaira kiterjeszteni. Az aranyérmet szinte menetrendszerűen szállító kardozók közül mind az egyéniben is győztes Gerevich Aladár, mind Kovács Pál, Rajcsányi László és Berczelly Tibor is aranyat nyert már a tizenkét évvel korábbi, berlini játékokon is. Őket, akár a két ,,új fiút", Kárpáti Rudolfot és Papp Bertalant, nehéz lett volna a népi demokrácia neveltjének kikiáltani.

Nem, a világ legjobb kardvívó-válogatottja régi vágású úriemberekből állt, akiket akkoriban – éppen ezért – némi gyanakvás, bizalmatlanság vett körül a magyar sportéletben, illetve az olimpiai csapaton belül. De hát nem volt mit tenni velük: mindig nyertek. Pedig nem voltak éppen fiatalok: Rajcsányi 41, Gerevich 38, Berczelly és Kovács 36, Papp 35, s még a legfiatalabb, Kárpáti Rudolf is 28 éves volt már London idején.

Az angol fôvárosban 18 ország jelentkezett a csapatversenyre, a címvédő magyarok azonnal a középdöntőben kezdtek. Nagyszerű hangulatban, Gerevich Aladár ugyanis örömhírt hozó táviratot kapott a versenyek nyitányán. ,,Palkó megérkezett!" – szólt a szöveg, tudatva az apával második fia megszületését. Doppingszernek sem akármilyen egy ilyen sürgöny… A magyar kardfenomének könnyedén verték Egyiptomot, Argentínát és Lengyelországot. A négyes döntőben nem okozott gondot a két magyarral, Vitézzel és Nyilassal felálló amerikai válogatott legyőzése sem, s máris jöhettek az olaszok. A klasszikus párbaj. Minden vívóversenyek csúcspontja. Sorozatban az ötödik olimpián vívta ez a két válogatott a karddöntő aranycsatáját.

Az első asszót az eredetileg tartaléknak gondolt Berczelly vívta – megverte Darét. Nagy húzás volt a csapatba állítása, mert nyolc csörte után 4:4 volt az állás, s egyedül ő maradt veretlen. Sőt, a második ,,félidő" indításaként megverte a későbbi egyéni ezüstérmes Pintont, az olaszok legjobbját, s ettől szinte szárnyakat kaptak a többiek is. Győzött Kárpáti, Gerevich és Kovács is, s így Berczelly következő fellépése már a magyar aranyérmet jelenthette.  Az élete formájában vívó bajnok pedig ,,behúzta" a negyedik asszóját is: 10:6-ra a magyar válogatott megnyerte a mérkőzést. A magyar szurkolók hosszú percekig ünnepelték a páston a győzteseket – ki törődött azzal, hogy még egy mérkőzésünk hátravan. A belgák nem jelentettek komoly akadályt (9:1 után megegyezéssel 12:4).

A magyar kardválogatott története során hatodszor is olimpiai bajnok lett! Jól vívott Gerevich, Kovács és Kárpáti is, de ez a nap Berczelly Tiboré (1912. január 3.– 1990. október 15.) volt.  A remek vívóé, akinél több egyéni kardbajnokságot senki sem nyert Magyarországon!

Pedig nehezen lett vívó… Rákospalotán nőtt fel, végigsportolta szinte az egész gyerekkorát. Atletizált, korcsolyázott, úszott, a Markó utcai Reáliskola növendékeként 1928-ban harmadik helyen végzett a ,,legjobb sportoló diák" versenyben. Ám tizenhét éves koráig nem vívott. Akkor is, bár jelentkezett, a testnevelő tanára elküldte, hogy tehetségtelen. Az ifjú Berczelly nagyon nekikeseredett. Napokon keresztül lógatta az orrát, de annyira, hogy még az édesapja is megsajnálta. Nem akarva nézni, hogy a fia szenved, levitte a rákospalotai Lakatos Géza vívómesterhez. Tibor pedig csodálatosan gyorsan tanult. Hamarosan az iskolában végigverte az őt eltanácsoló mester tanítványait. Berczelly ezen felbátorodva újra jelentkezett tanáránál. Duplán rosszul járt vele: választ sem kapott, viszont az önérzetében megbántott Lakatos mester is kitette a szűrét. A magyar kardvívás szerencséjére az édesapának akadt még egy mentő ötlete. A megszállott fiút elvitte a kor leghíresebb, legendássá vált mesteréhez, Italo Santellihez. A próbavívás olyan jól sikerült, hogy az ősz maestro még a tandíjat is elengedte!

Berczelly fél éve vívott már Santellinél, amikor a magyar bajnokságot nézve rájött: akadnak, akik bal kézzel fogják a fegyvert. Nem tudta, hogy azt is szabad! ,,Hiszen én balkezes vagyok! Azzal eszem és írok is!" – győzködte magát. Átvette a másnak sutább kezébe a kardot, s attól kezdve rohamosan fejlődött. 1933-ban még csak főiskolai bajnok volt, 1935-ben már csapat- világbajnok és egyéni ezüstérmes. 1936-ban a társakkal olimpiai aranyérmes. 1937-ben és 1938-ban úgy segítette újabb világbajnoki aranyhoz a kardválogatottat, hogy mindkétszer mind a négy olaszt megverte. Hat év alatt négyszer is országos bajnoki címet nyert kard egyéniben, de közben kétszer is megszerezte a legsokoldalúbb vívónak járó Krencsey Kupát. Nem véletlenül: akadt olyan év, amikor kardbajnokként második lett a tőr egyéniben és harmadik a párbajtőrözők között! A Ludovikát végzett vívómester egyébként még egy sportágban az ország legjobbjai közé emelkedett: kiváló céllövő volt. Élete második versenyén meglőtte az első osztályú szintet. Hadipisztollyal országos csúcsot állított fel, automata pisztollyal öt országos versenyen is megverte a későbbi kétszeres olimpiai bajnokot, Takács Károlyt.

A londoni olimpia évében tagja volt a Balkán-bajnokságot nyerő lövészcsapatnak – akkoriban azt mondta, nagyobb kedve van a lövészethez, mint a víváshoz, utóbbitól taszítja a részrehajló bíráskodás, a sok igazságtalanság. A nyári ötkarikás játékok előtt Gerevich Aladár győzte meg a félig-meddig már visszavonult Berczellyt, vállalja az olimpiai szereplést. Minden idők legeredményesebb magyar olimpikonja járta ki azt is, hogy nagy tudású barátját beállítsák a csapatba. S aztán amikor Berczelly az előző évekre gondolva félig tréfásan megjegyezte, hogy ,,volt idő, amikor eszetekbe sem jutottam", Gerevich bókkal felelt: ,,Sohasem felejtjük el, hogy rád mindig számíthatunk, ha baj van." Mintha csak a londoni, olaszok elleni meccsre gondolt volna…

Vándor Kálmán írása

1952. Kardcsapat

Csoda? Hőstett? Dráma!

Nehéz választani a jelzők között, ha visszagondolunk az 1952-es nyári olimpia kardcsapat-döntőjére. Finn testvéreink a Béke ünnepe címmel harangozták be a második világégést követő, első igazán békés, sportszerű és már barátinak is mondható ötkarikás játékokat, de én most egy valóban drámai csatáról szeretnék szólni, ahol a „fegyverek” játszották a főszerepet.

Helsinki sportvilágának egyik gyöngyszeme, a Westend vívóterem látta vendégül a nemzetközi vívóvilágot. A mi csapatunk tagjai egytől-egyig a sportág kimagasló, arany színekben csillogó tagjai voltak. A vívás ugyan már az első olimpián felkerült az ötkarikás játékok műsorába, de első dobogós helyünket csak szívünkben tekinthetjük a mi sikerünknek, ugyanis Italo Santelli, aki Budapesten élt és a magyarok vívómestere volt – olasz színekben került be a döntőbe, és nyert ezüstérmet!

Az ő csodálatos tehetsége és pedagógiai érzéke vezetett odáig, hogy 1908-ban már vérbeli magyar siker született kardvívásban: a döntő nyolcas mezőnyébe hét magyar verekedte be magát! A döntő asszóban – holtverseny után – Fuchs Jenő egy találattal legyőzte honfitársát, Zulavszky Bélát! S hogy a csapatversenyt is mi nyertük, azt már felesleges külön hangoztatni. Ettől kedve a sportvilág megtanulta, hogy – ha kard, akkor magyar! Igaz, az évtizedek során az olaszokban méltó vetélytársakra akadtunk, de az olimpiai esélylatolgatások mindig úgy kezdődtek, hogy két arany biztos a kardívók révén.

Nos, ilyen előzmények után érkeztünk Helsinkibe, ahol a magyar sport mindenkori legnagyobb diadalát aratta: 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérmet nyertünk! S hogy a kardozók kettős sikert arattak, az „csak” a papírformát igazolta. A küzdelmek tizenkettedik napján nyerték meg a csapatbajnokságot, majd két nappal később az egyéni címet is elhódították, s a dobogón három magyar állt, középen a szenzációsan vívó Kovács Pállal.

A csapatdöntő nem várt, drámai küzdelmet hozott. Az olaszok nem tudtak beletörődni a londoni kettős magyar sikerbe, s Nostini és Pinton vezérletével vissza akartak vágni. Az óra már éjfélt mutatott, amikor még dúlt a csata a Westend vívóteremben, sőt, csak ekkor forrósodtak fel igazán a kardok! Az olaszok váratlanul jól vívtak, és már 7-5-re vezettek – egy győzelemre voltak az olimpiai bajnoki címtől. A nemzetközi sajtó tudósítói már a telefonközpontot rohamozták, hogy hírül adják a világnak a nagy szenzációt – az olaszok visszavágtak és megtörték a magyar hegemóniát!

A pást körül is feszült légkör uralkodott. Kovács Pál ugyan nyugtatgatott mindenkit, hogy megnyerjük a hátralévő asszókat, de vigyázni kell arra, hogy minél kevesebb tust kapjunk, mert a találatarány döntőnek bizonyulhat a végén. Nos, Berczelly lépett a pástra, méghozzá Nostini ellen, és akárcsak Londonban, most is bravúrt hajtott végre: 5:0 arányban győzte le az olasz kardozót! S következett Kárpáti, aki felbuzdulva a nagyszerű példán, szintén kapott találat nélkül nyert – és már 7-7 volt az eredmény!

Az eddig nyeretlen Gerevich és Pinton találkozója következett, s tudtuk, hogy ennek az eredménye eldöntheti az olimpiai bajnoki cím sorsát. Nos, a londoni egyéni olimpiai bajnok, Gerevich nem okozott csalódást – önmagát felül múlva legyőzte az olasz óriást! Olimpiai bajnokok lettünk, mert az utolsó három asszóban mutatott, szenzációs vívással behozhatatlanul jobb lett a találatarányunk! Az utolsó találkozót ezek után már le sem vívták – Magyarország-Olaszország 8-7! – így került be a döntő eredménye az olimpiai játékok történetébe!

Igen, dráma zajlott le akkor ott Helsinkiben! Finn testvéreink pedig éppen olyan boldogan ünnepelték a magyar csapat tagjait, mint később csapattársaik már az olimpiai faluban. A sportvilág a „Hungary” szótól és Kovács Pál, Gerevich Aladár, Berczelly Tibor, Kárpáti Rudolf, Rajcsányi László, valamint Papp Bertalan nevétől visszhangzott! Máig is hallom a boldogságtól zokogó hangokat – jó volt magyarnak lenni!

Benedek Tibor

Vízilabda

2000. Sidney

2004. Athén

2008. Peking

Budapest, 1972/7/12

Idestova három évtizede, öt éves korában kezdett úszni orvosi tanácsra, gerincproblémáinak gyógyítási szándékával. Édesanyja azonban úgy gondolta, hogy mozgékony fiának a póló sokkal jobban megfelelne. Majd az édesapa, Benedek Miklós ismert színművész is közbelépett, s Csapó Gábor olimpiai bajnok pártfogásával a Központi Sportiskola szakosztályába íratta fiát. Tibort tehetsége, rátermettsége mellett szorgalmával, akaraterejével még jobban kiemelkedett társai közül (előfordult, hogy edzője 4000 méteres úszást írt elő, majd ott hagyta a csapatot - egyedül Tibor volt az, aki végigúszta a 4 kilométert).
Útja a híres nevelő műhelyből a korosztályos válogatottbeli sikerek után csaknem egyenesen Barcelonába, az olimpiai részvételig vezetett: az ötkarikás játékokon Manuel Estiartével holtversenyben, mindössze 20 esztendősen rögtön gólkirályi címig jutott! A medencében egyre kiemelkedőbb játékossá, a parton mind inkább igazi egyéniséggé nőtte ki magát, a mindenkori kapitány afféle kedvence lett. Az újabb olimpiai részvétel Atlantában, a csalódást jelentő negyedik helyezéssel végződött, bár előtte megnyerték a Világkupát (ez volt az első magyar aranyérem 17 év után). A balkezes gólgyáros Olaszországban folytatta, ahol megházasodott és egy kislánya is született. A Roma csapatával 1999-ben bajnok lett, ám ugyanekkor tiltott szert tartalmazó kenőcs használata miatt doppingvétségbe keveredett, eltiltását a Nemzetközi Sportbíróság enyhítette, így részt vehetett a sydneyi olimpián, ahol a legfontosabb pillanatban, a döntőben vált ismét vezéregyéniséggé, és páratlan bravúrral négyszer is betalált az oroszok hálójába. A magyar póló 24 hosszú év után hódította vissza a világelsőséget, amit Kemény Dénes vezetésével Athénben is megőrzött az időközben a világbajnoki címet is megszerző együttes.
Athén után hazatért, és a Domino-Honvéd bajnokcsapatát erősítette., majd szívbántalmaira hivatkozva lemondott a válogatottságról. Több mint másfél év után, 2007 elején tért vissza, s vette át Kásás Tamástól a csapatkapitányi tisztet. A melbourne-i világbajnokságon elszenvedett vereségért a minap, az Unicum Kupa keretében visszavágtak a horvátoknak. A rekorder, immár négyszázszoros válogatott Benedek Tibor nemrég ismét apa lett: új társa, az ismert modell, Epres Panni fiúval ajándékozta meg. A család immáron Mórral kiegészülve ősztől ismét Itáliába költözik: a kettős magyar-olasz állampolgár játékos a Recco csapatát erősíti Kásás és Madaras társaságban. Benedek Tibor minden létező trófea birtokában az ötödik olimpiai részvételére készül, s ezzel utolérné Gyarmati Dezsőt. 2008-ban a pekingi olimpián a magyar vízilabdacsapat címének megvédésére készült. Számunkra kedvező előjelnek látszott, hogy a szerb válogatott két kulcsembere nem játszott a csapatban. Ez meg is látszott a szerbek teljesítményén. A magyar csapat simán jutott a döntőbe, ahol az USA válogatottja volt az ellenfél. Végre, ezen a meccsen játszhatott a válogatott, azt a játékot játszhatta, amiért ők a világ legjobbjai, akik a legszebben játsszák a vízilabdát. A nyáron házasságot kötött Benedek Tibor és Epres Panni, családjuk pedig egy kislánnyal gyarapodott.

Az aranyérmek története

Csurka Gergely írása

2000. vízilabda csapat

„Most már mehetünk haza.”

Ez a mondat egy olimpiai döntő negyedik negyedében hangzott el, holott volt még hátra három perc. Ilyen tájt az ötkarikás játékok vízilabda-fináléiban megbolondulni szokás, a parton legalábbis – a vízben pedig küzdeni, iszonyatos feszültségek közepette, és leginkább a másik hibáit kihasználva elnyerni az aranyérmet.

2000. október 1-jén más volt a helyzet.

Nagyon más.

Annyira más, hogy amíg él az ember, nem felejti. Azon a vasárnap délutánon átíródott a finálék forgatókönyve. Ebben eladdig olyasmik szerepeltek, hogy csak az utolsó pillanatokban dől el minden, meg egy-egy nüansz határoz az aranycsata végkimeneteléről, és persze Fortuna is jelentősen ki szokta venni a részét a döntésből. Kulcsmomentumokról, egyetlen, ám a latban rengeteget nyomó bírói baklövésről, avagy éppenséggel egy zseniális, a meccset voltaképpen a győztes javára billentő húzásról szólnak a legendás történetek.

A sydneyi olimpia vízilabda-döntője volt a kivétel. Minden idők legegyoldalúbb végjátéka, a tudás, a technika, a magyar póló ünnepe.

Így amikor belőttük a 12. gólunkat is – az oroszok ötnél tartottak – Kemény Dénes azzal fordulhatott a kispad felé, hogy:

„Most már mehetünk haza.”

Ő, aki az utolsó dudáig ezer fokon égett, és soha, egyetlen pillanatra nem volt hajlandó kiengedni egyetlen meccs közben sem. Hanem itt, a fináléban, az olimpia fináléjában együttesével eljutott oda, hogy jóval a meccs lefújása előtt ellazulhasson.

Az út, amely eddig vezetett, akár rögösnek is mondható. Ha elkezdenénk onnantól felidézni, amikor Kemény Dénest legalábbis általános hüledezés közepette megtették szövetségi kapitánynak 1996 végén, megtölthetnénk egy könyvet.

Maradjunk annyiban: az akkoriban sokak által furcsállott kinevezést az egyik jól ismert OB I-es vezetőedző úgy kommentálta, hogy „miként lehetett egy Kemény Dénest megválasztani? Hát mit tud ő a győzelemről?” Mígnem kiderült: többet, mint bárki más a megelőző 24 évben.

Sydney előtt épp az volt a nyomasztó, hogy amióta a magyar pólósok először ültek fel a vízilabda-világ trónjára (1932), még sohasem telt el 16 évnél több két olimpiai diadal között (akkor is csak azért, mert közbejött a második világháború). Sydney idején pedig már a huszonnegyedik esztendőben jártunk – s mi tagadás, úgy voltunk vele, ez a huszonnegyedik óra is egyben, elvégre ha ez a csapat sem nyeri meg a bajnoki címet, akkor semelyik magyar gárda nem fogja. Mert hát mindenki tudta: tényleg a mieink a legjobbak. Az 1997-es sevillai Eb-arany – erre is vártunk két évtizedet – afféle bemelegítés volt, a ’98-as, sok tanulságot hozó, elbukott perthi vb-finálé után 1999-ben hihetetlen magasságokba emelkedett a magyar együttes. Olyan varázslatos őszt produkáltak a srácok, időnként olyan varázslatos játékkal, hogy a három héten belül begyűjtött Eb- és Világkupa-győzelem után szinte nem akadt, aki ne adta volna előre oda nekünk az elsőséget.

Igaz, mire odaálltunk a 2000-es startvonalhoz, sikerült megtépáznunk a saját tekintélyünket. Kapusunk, Kósz Zoltán térde romokban hevert, az egész nyarat végignyüglődte, mégsem lehetett kihagyni, elvégre mégiscsak benne bízott mindenki. A doppingügyében alaposan meghurcolt Benedek Tibor visszailleszkedése sem volt teljesen zökkenőmentes, és a másik alapember, Kásás Tamás is küszködött kissé zaklatott magánélete miatt. Ráadásul a korábbi nyarakkal ellentétben egy átgondolatlanul összehozott, ugyanakkor az egész mezőnyre rákényszerített versenynaptár azt eredményezte, hogy akkor kellett játszani, amikor készülni kellett volna, és akkor készülni, amikor meccselni illett volna.

Mindegy. Ha így, hát így.

A jó csapat mindent kibír.

S lőn. Felépítették magukat – mégpedig a legfontosabb mérkőzésekre. A csoporttalálkozók kissé hektikusra sikeredtek, ötből kétszer is kikaptunk, előbb a horvátoktól, majd a jugóktól. Utóbbi összecsapáson (akárcsak az utolsó előttin, az amerikaiak ellen), Kemény Dénes nem ülhetett a kispadon, miután a horvátok ellen rendkívül renitens módon viselkedett. Előbb a megengedett négy helyett öt méterig ment előre a parton, majd az ezért kapott sárga lap után felállt a kispadról. Ennyi.

Igaz, ettől még a máskor oly remekül működő védelemnek nem kellett volna kiskarácsonyt tartania, elvégre mindkét legyőzőnknek bőven kedveskedtünk ajándékokkal. A „dudára” elvesztett, jugoszlávok elleni partit követően Kemény úgy ment le az öltözőbe, hogy egy kicsit legorombítja a társaságot. A küszöbnél azonban nem jutott tovább. Kásás Tamás állt ott, aki az eddigiek során még csak nyomaiban sem idézte önmagát. „Nyugi, csak most kezdődik az olimpia” – mondta Tomika mosolyogva, Kemény pedig megvonta a vállát, hiszen érezte: ezek után felesleges dübörögnie.

Az aranyérmet egyébként már aznap este megnyertük félig. Miközben a gyilkosan kemény lebonyolítási rend miatt – öt nap alatt öt csoportmeccs, egy nap szünet, majd a három ki-ki találkozó zsinórban, azaz kilenc nap alatt nyolc összecsapás – a vetélytársak többsége a faluban tett-vett, s igyekezett rendezni a gondolatait, a magyar válogatott tagjai elindultak sydneyi csillagtúrájukra. Saccra a hatvanadik sör után fékezett le a kompánia, akiknek az utolsó útba ejtett kocsma tulaja kiküldetett két ingyen fél decit, amit kapásból belediktáltak Kósz Zoliba. Ő fél perc múlva már nemigen tudta, hol van, viszont iszonyatos mennyiségű negatív energia távozott az eladdig szenvedő kapusból. Meg a társaiból is.

Másnap edzettek egyet – aztán elkezdték az olimpiát.

Kósz kivédte az olaszok szemét, Kásás pedig a nyolcból négy gólt lőve kivégezte a nagy vetélytársat. Negyeddöntő kipipálva.

Következhettek újfent a jugoszlávok. Akik a többi hat meccsen összesen 19 gólt kaptak. Tőlünk a két találkozón 17-et. Hihetetlenül izgalmas, fordulatos, és ekkor még szép meccsen vertük meg őket 8-7-re. Elődöntő kipipálva.

Azazhogy.

Azért itt még fékezzünk le egy kicsit.

Történt ugyanis ezen az összecsapáson valami olyasmi, amit illő megemlíteni, mert szintén mérföldkő a históriában. Egy olimpián, az elődöntőben vagy a fináléban, a sportág százéves történetében még senki sem kockáztatta meg a kapuscserét. Mert nem. Olyankor legalábbis bizonyosan nem, amikor még nem dőlt el a parti. Akiben bízom, abban végig megbízom, aztán legfeljebb a végén sercintek egy hegyeset, hogy a jó életbe, épp ma hagyott cserben. Kemény pragmatikussága azonban nem tisztelte az efféle íratlan szabályokat: amikor a jugók először szereztek vezetést még csak egy potyaízűnek sem minősíthető találattal, a kapitány intett, és Kósz helyére máris becsobbant Szécsi. Aki komoly meccsen még sohasem kapott bizalmat. Most egy olimpiai elődöntő harmadik negyedének felénél hirtelen rajta múlt szinte minden. Rajta, a 22 esztendős, rutintalan srácon, a gárda legfiatalabb tagján. „Annyi időm sem volt, hogy összecsináljam magam” – nagyképűsködött néhány perccel a lefújást követően, de neki ez is jól állt. Amúgy volt mire vigyorogni: a dudaszóig egyetlen gólt kapott, azt is le kellett volna fújni szabálytalanság miatt. Kiss Gergő meg a harmadik góljával eldöntötte a találkozót.

Már ha kizárólag ő döntötte el.

A sportban az a szép, hogy a Hajós Alfréd uszoda falán a márványtábla csak a győztesek nevét hirdeti. Az annalesekben esetleg ott van a végeredmény. Egyéb gyűjteményekben még a gólszerzők is.

Az igazán apró momentumokat azonban legfeljebb az emlékezet őrzi, s meglehet, kiszitálja egy idő után. Azaz nem árt rögzíteni egy efféle visszaemlékezésben egy mozdulatot, amely a maga egyszerűségében is a magyar pólótörténet legnagyszerűbbjei közé tartozik.

Nem sokkal Szécsi bejövetelét követően, még mindig 6-5-ös jugó vezetésnél, ellenfelünk megkontrázott bennünket. A kötél mentén a minden hájjal megkent irányító, Jugo Vaszovics úszott a labdával, belül, szinte teljesen őrizetlenül Alekszandar Sapics. Egyetlen passz, és abszolút ziccerbe kerül a gólzsák. Vaszovics benézett, felemelte a labdát, s elindította az átadást. Ekkor sprintelt a képbe Kásás Tamás. A jó ég tudja, hogy úszómozdulatból hogyan volt képes ilyen magasra felnyúlni – Vaszovics pólóra kódolt agya sok mindennel számolt, ezzel azonban nem. Mondjuk érthetően, hiszen a zsenialitás legmeghökkentőbb megnyilvánulásaival azért még a hozzá hasonlók sem kalkulálhatnak. Egyszóval, a jó ég tudja hogyan, Kásás belepiszkált a keresztlabdába, amely így nem Sapics kezén landolt, hanem Szécsi orra előtt ért vizet.

Ha célt ér, tán 5-7, és azon a meccsen a kétgólos vezetés, meglehet, a végítélettel lett volna egyenértékű. Talán. Persze, hihetjük azt is, hogy Szécsi kivédte volna a ziccert. Emiatt ne pörgessük vissza az idő kerekét – végtére is mi, pontosabban Kásás tett arról, hogy más irányba terelődjék a meccs. Ami a lényeg: egyetlen, aprócska mozdulat volt. Amely meghatározta az olimpia végkimenetelét.

A döntő pedig…

„Srácok, amit eddig csináltunk, az azért nem akármi. De ami most jön, az teljesen más. Egy sohasem átérzett, minden eddigitől különböző, új megtapasztalás. Egy olimpiai döntő. Ez nem hasonlít semmihez. Semmi olyanhoz, amit idáig cselekedtünk az életünkben. Meg se próbáljuk azt, hogy ugyanúgy csináljunk mindent, mint az előtte lévő nyolc napon. Ez egy másik nap. Ez a döntő napja. Most másra van szükség. Arra, hogy törjön fel mindenkiből valami sohasem látott energia, az ősi erő.”

Mindezt Varga Zsolt mondta, néhány órával a finálé kezdete előtt, az olimpiai faluban, amikor egy körben ült a tizenhárom játékos a házakhoz közeli gyepszőnyegen.

A center egészen lenyűgöző hatással volt a többiekre. Korábban szinte sohasem lehetett hallani a hangját, éveken át a régi cimborával, Benedek Tiborral vitatta meg minden gondját-baját, a többiekkel csupán cseverészett. Hanem Ausztrália földjére lépve ez a hihetetlen intellektussal megáldott szőke óriás elkezdett beszélni. Mély, ugyanakkor nagyon is kézzelfogható gondolatokat ültetve el a fejekben.

Hogy csak egyet idézzünk, még a start előtti időszakból.

„Maga az olimpia, az az érzésem, egy nő. Maga az olimpia is egy női név. És szinte mindenki, a tízezervalahány sportoló, az edzőik, az orvosok neki könyörögnek, hogy legyél az enyém. Meg akarják hódítani, leveleket írnak, verseket intéznek hozzá, hátha őket választja – holott csak egyféleképpen nyerheted el őt: ha letepered. Ő ugyanis egy nő, aki ha megérzi, hogy egy kicsit is bizonytalanul közelítesz feléje, rögtön elkezd incselkedni, játszani veled, kihasznál és uralkodik feletted, aztán a végén ellök magától. Nem, neked oda kell menned hozzá, meg kell ragadnod, és meg kell b…nod. Csak így lehet, másféleképpen nem. Higgyétek el. Barcelonában és Atlantában udvarolni próbáltunk, és ráfizettünk.”

Ezek után el lehet képzelni, milyen hatással volt a csapatra, amikor a finálé előtt, a bemutatásra várva, ott álldogáltak egy félhomályos alagútban, az oroszokkal egyetemben, Zsolt pedig a maga sztentori hangján elbődült:

„Ne feledjétek, mit mondtak a csatába induló rómaiak: dicsőség – vagy halál!”

A többit ismerjük.

Pólósaink életük addigi legfontosabb meccsén nyújtották életük addigi legtökéletesebb produkcióját. Minden második lövés betalált, mert szinte minden passz, minden mozdulatsor a helyén volt. Mindig a megfelelőt lépték, s a választást precíz átadások, kiváló helyezkedés, tökéletes célzás követte. Továbbá akadtak szavakkal alapvetően jellemezhetetlen történések, mint például az első negyedet záró nyolc méteres, a vízről pontosan a felső sarokba pattanó svédcsavar, amellyel Vári Attila kitörölhetetlenül beírta magát az összes létező aranykönyvbe. Ez nem recept szerint ment – ez jött. Belülről. Az egyik géniusz belsejéből. Ezért mondták rá: egy csavar – az örökkévalóságnak.

8-2 volt a félidő, a harmadik elején már 10-3-ra vezettünk, a vége 13-6 – vízilabdameccset még soha nem követtek ennyien élőben a helyszínen (17 ezren), igaz, olimpiai pólódöntő még soha nem nyújtott ilyen felhőtlen szórakozást a semlegeseknek. Minden a helyére került: a finálé hőse az előző évben a poklok legmélyebb bugyrait megjárt Benedek Tibor volt, aki élete legnagyobb formáját futva négy gólt szerzett a döntőben (amivel kapcsolatban megjegyzendő: többen jártak a Holdon, mint ahányan ezt elmondhatják magukról).

Ezek után tényleg jöhettek haza.

Legendákként.

Hajdú B. István írása

2004. Vízilabda csapat

Aligha hiszem, hogy akad olyan magyar honpolgár, aki ebből a könyvből és pont tőlem tudná meg, hogy mi történt 2004-ben, az athéni olimpia vízilabda-döntőjében. Ráadásul a borzongató 8-7-es, szerbek elleni diadal kapcsán egyre kevesebbet beszélünk már Kiss Gergely káprázatos négy góljáról, Kásás negyedik negyedbeli átlényegüléséről, Szécsi mindenkit /fürdő/gatyába rázó káromkodásáról, vagy a Sapicsot az utolsó pillanatban, sorsdöntő állásnál kizökkentő nézőtéri sípszóról. Meg sem említjük, hogy az olimpián címvédő együttesünknek minden idők leggyilkosabb sorsolását követően a végső sikerhez kétszer kellett legyőznie a későbbi ezüst- /szerb/ és kétszer a későbbi bronz- /orosz/ -érmes válogatottat. Lazán túllépünk Kemény kapitányunk stratégiai spekulációin és taktikai zsenialitásán, sőt, az utazó csapat kijelölésekor átélt Szívós-önsanyargatáson is. Magunkra emlékezünk inkább, hogy kora délután anyáztunk és WADA-sztunk Annus elvett aranya miatt, hogy bő két perc után, 0-3-nál majdnem repült a tévé és néhány egyéb berendezési tárgy, hogy 5-7-nél, az utolsó negyed elején, baloldali honatyaként zokogtunk jobboldali képviselőtársunk vállán /vagy fordítva/, és hogy a dudaszó pillanatában még az anyósunkat is szájon csókoltuk, noha erre emberemlékezet, na jó Vári Attila sydneyi csavargólja óta nem volt példa. Mi fejletlen izmunkkal és szűköcske mellünkkel hirtelen kisportolttá, magabiztossá, a világot sarkaiból kifordítóvá váltunk. Érthető, hiszen MI nyertünk. TI csak elhitettétek, hogy a magunk kis munkahelyi, vagy családi olimpiáján mit kell tennünk, hogy bajnokokká váljunk. Néhány pillanatra szinte ugyanolyan tökéletes szimbiózisba kerültünk egymással, mint ti két héten át folyamatosan. Na persze, mindezt tudtuk előre. Én például már az edzőtáborban, Los Alamitosban. Nem, nem a 40 fokos hőségben elvégzett, embertelen úszóedzésekre, vagy az unásig gyakorolt emberelőnyös figurákra gondolok. Hanem sokkal inkább egy Amerikában élő magyar családnál töltött kicsit görbébb estét megkoronázó csocsómeccsre, ahol egy általam lőtt – egyébként szerintem zseniális - gól után a Benedek-Madaras két balkezes páros előbbi tagja akkorát ütött a falba, hogy az majdnem beszakadt. Én már akkor felfogtam, hogy az ellenfelek esélytelenek. Ha egy jelentéktelen csocsómeccsen nem lehet gólt kapni, akkor mit akarnak a riválisok életük fő versenyén? Ezt az aranyat, érzést egy-egy adott pillanatban lehet le- és felértékelni, de elvenni soha senki semmikor sem tudja. Nem csak tőletek, tőlünk sem. Így hát most 2005-ben, amikor egy világbajnoki és egy Világliga-ezüstérem után szinte szemlesütve magyarázkodtok – persze, a vb-döntő végén nem MI adtunk rossz passzt, hanem az a Biros - gondoljatok megértéssel ránk, fejletlen izmú és szűköcske mellűekre. De ne feledjétek, nem tudhatjátok, mi lakik bennünk.

Én például sose hittem volna, hogy egyszer még 13 fürdőgatyás férfi látványától majd elsírom magam!

2008. Peking

Magyarország:  
Gergely István - Varga Tamás, Benedek Tibor 2, Kásás Tamás 1, Kiss Gergely 1, Kis Gábor 1, Biros Péter 3 
Csere: Szécsi Zoltán, Varga Dénes 2, Madaras Norbert 1, Varga Dániel 2, Hosnyánszky Norbert, Molnár Tamás 1 

Egyesült Államok:  
Merrill Moses - Peter Varellas 1, Jeffrey Powers, Adam Wright, Layne Beaubien 2, Tony Azevedo 4, Jesse Smith 2 
Csere: Peter Hudnut, Rick Merlo, Ryan Bailey 1, Tim Hutten, James Krumpholz, Brandon Brooks 

Az elmúlt két olimpián diadalmaskodó Magyarország kilencedik, a több mint száz éve, St. Louisban gyõztes Egyesült Államok pedig második aranyának megszerzésére készült a pekingi játékok zárónapján a Jingtung uszodában. Az ötkarikás sportági örökrangsort 14 medállal (8-3-3) vezetõ magyarok legutóbb Athénban a szerb-montenegrói válogatottat verték emlékezetes csatában 8-7-re, nyolc évvel ezelõtt pedig az oroszoknál bizonyultak jobbnak 13-6-ra. A sydneyi hõsök közül hatan - Benedek, Biros, Kásás, Kiss, Molnár és Szécsi - most is medencébe szálltak, miközben a rivális az 1988-as szöuli ezüst után szerette volna éremgyûjteményét (1-4-4) tovább gyarapítani. 
A pekingi fináléba öt sikerrel és egy döntetlennel érkezõ magyarok 71-gyel a második legtöbb gólt dobták a tornán - az éllovas olaszok 86-ig jutottak -, míg az öt gyõzelemmel és egy kudarccal álló ellenfélnél Tony Azevedo gólérzékenysége volt szembetûnõ: az amerikai csapatkapitány a döntõig 13-szor lõtt a hálóba. 
A "belbalkáni" bronzmérkõzés révén a forró hangulat már eleve adott volt az uszodában, hát még amikor a távozó szerb és montenegrói hívek helyét elfoglalta a dudákkal, tülkökkel felszerelt piros-fehér-zöld szurkolóhad! A nõi kézilabda- és vízilabdacsapattól, valamint a már olimpiai bajnok Vajda Attilától és Kovács Katalintól is támogatott - néhány csillagos-sávos "szigetet" körülvevõ - hívek teljesen megtöltötték a déli lelátót, amelyet legalább 30-40 magyar zászlóval díszítettek fel. 
Kiss Gergely már fél perc elteltével kihasznált egy emberelõnyt, ám Varellas és Azevedo révén csakhamar fordult a kocka. Varga Dániel kettõs létszámfölényt váltott gólra, Azevedo pedig válaszként büntetõbõl talált be. Varga Dénes következett egy "Csikar-szögbõl" eleresztett bombával, míg Kis szemfüles szabaddobásával a Kemény-legények jutottak elõnyhöz, egészen Bailey egyenlítéséig. Biros és Benedek is oldalról volt eredményes, így az elsõ negyed 6-4-gyel zárult. 
A folytatásban Smith legalább 7 méterrõl szaggatta meg Gergely hálóját, majd Azevedo újabb lökete már döntetlent eredményezett. Kásás centerbõl húzta be a hetedik magyar találatot, a gólszépségversenyt Biros csodás csavaros ejtéssel fokozta, majd Beaubien elsõ villanása után Szécsi váltotta Gergelyt a kapuban. Azevedo nemsokára õt is becsapta, Benedek még szemfülesebb találatát érvénytelenítették a bírók, ám Biros utolsó másodperces alakításával mégis 9-8-cal végzõdött a félidõ. A magyar 10-es combját a nagyszünetben hosszasan ápolták, és a továbbiakban már nem is lehetett hadra fogni. 
A játékosként kétszeres ezüstérmes Terry Schroeder alakulatából fordulás után Beaubien egyenlített, majd Molnár révén ismét a "hazai" szurkolók örülhettek. Hosnyánszky harmadszor is - tehát végleg - kiállt, ám Varga Dánielnek köszönhetõen a 22. percben már 11-9 állt a táblán. A rivális sorra kapta - és puskázta el - az emberelõnyöket, így kétgólos magyar elõnnyel indulhatott a zárószakasz. 
Ez a reklamáló Kemény Dénes sárga lapjával kezdõdött és Varga Dániel újabb találatával folytatódott, melyre csak egy kapufás találat érkezett amerikai részrõl. Hamarosan az ifjabbik Varga, Dénes is "beköszönt", ekkor már 13-9-et mutatott a nagyóra, és 4:12 perc volt hátra. Madaras még egyet rátett, ezzel gyakorlatilag eldõlt a finálé, a közönség pedig "bajnokcsapat!", "mi vagyunk a legnagyobbak!" és "szép volt, fiúk!" rigmussal köszönte meg az együttes fantasztikus teljesítményét. Smith gólja már csak szépségtapasznak volt jó, jöhetett a magyar örömünnep a medencében és a tribünön. A válogatott sorozatban harmadik ötkarikás diadalát szerezte meg, egyben begyûjtötte a magyar olimpiai történet 160. aranyérmét.

Kemény Dénes szövetségi kapitány:

"Szerettük volna, terveztük, dolgoztunk érte, de akkor sem volt biztos. Ahhoz, hogy sikerült, kellett egy csomó dolog: szerencse, elhivatottság, nem tudom, még mi minden. De azért a háromból három az valószínűleg nem véletlen. Háromszor egymás után valamilyen kívülálló okból nem nyerhetünk, valamit nyilván mi is hozzátettünk ehhez. Csak köszönni tudom ezeket az élményeket a srácoknak. Huszonegy ember hozta össze ezt a három címet, a magyarban mindkettõ szerencsés szám. Négy új olimpiai bajnokunk van, de nagy volt a felelõssége a kilenc réginek. A meccs közepén egyik legjobbunknak lovaglóizom-húzódás miatt végleg ki kellett szállnia, ezt mondjuk nem nevezném szerencsének, de Biros Péter addig fantasztikusan játszott. Fontos volt, hogy a csapat a szoros állásból el tudott húzni. Most van hat háromszoros olimpiai bajnokunk, hogy mennyire nehéz ez, meg kell nézni a könyvekben. Három perccel a vége elõtt, négygólos vezetésnél kezdtem megnyugodni. Szeretnék édesapámmal beszélni, mert nem látta a meccset, nem nézi soha, majd elmesélem neki. A nagyobbik fiammal is szeretnék beszélni, aki Floridában tanul, és interneten követte a mérkőzést" - mondta az eredményhirdetésre menet a szakvezetõ.

Benedek Gábor

Öttusa, csapat

1952. Helsinki

1927/3/23

Benedek Gábor,  olimpiai bajnok öttusázó Marosvásárhelyen kezdte Sopronban, a katonai középiskolában végezte tanulmányait. Ott ismerkedett meg az öttusa technikai sportágaival. Húsz évesen, 1947-ben harmadik lett az országos bajnokságon. Majd Helsinkiben – Szondy István és Kovácsi Aladár társaságában - vezéregyénisége volt a svédek hagyományát megtörő, győztes magyar csapatnak, és egyéniben is a második helyen végzett. Ezt követően Santo Domingoban az egyéniben, Budapesten pedig csapatban nyert világbajnokságot. Az akkori idők egyik legnépszerűbb magyar sportembereként, Melbourne előtt a Csepeli Vas és Fémmuvekben dolgozó öttusázó tette le az olimpiai esküt. A Melbourne-be történő utazás közben beválasztották az olimpiai csapat forradalmi bizottságába. Hazatérése után csak kisiparosként dolgozhatott. Maga gyártotta és árulta a szódát Kelenföldön. Majd 1959-ben, örökre eltiltották minden sporttevékenységtől. Tíz évvel később súlyosan beteg kislányát kellett gyógykezeltetnie, és a család Németországba távozott. A kiválóan képzett szakvezetőt tárt karokkal fogadták. Warendorfban, a német öttusa központban is dolgozott. Ferenc fivére a csepeliek ismert edzője, Balczó András mestere volt. A rendszerváltás óta többször járt itthon, szülővárosában Tiszafüreden díszpolgárrá választották, néhány éve kis falusi házat vett a Dunakanyarban.

Az aranyérem története

1952. Öttusa csapat

Hát igen… Itt győztünk… – mondta Szondy István...

- Emlékeztek? Ott szemben, a tó partján volt a befutó zuhogó esőben – tette hozzá Benedek Gábor.

- Micsoda kutyahideg volt az uszoda vize. Azt mondták, tizenhat fokos, de tizenkettő sem volt. Csoda, hogy nem fagytunk bele – jegyezte meg Kovácsi Aladár 2002 július végén, Hameelinnában, az öttusa verseny egykori színhelyén.
Ritkán adatik meg, hogy egy-egy nevezetes esemény fél évszázados évfordulóján a főszereplők együtt, ráadásul a nemes ellenfelekkel közösen emlékezzenek. A feledhetetlen jubileumon a házigazda finn öttusázók a melbourne-i ezüstérmes, már kopaszodó Olavi Mannonennennel az élen jelen voltak, s a több ezer sportkedvelővel együtt ünnepelték Benedek Gáborékat. 
Messze északon, a Helsinkitől közel 100 kilométerre, Hameelinnában, erdők övezte kis tó dimbes-dombos környékén sikerült megtörni a svéd sorozatot, teremtődött meg 1952-ben a magyar öttusa hegemóniája.

De hogyan is történt ez az őrségváltás? Az öttusa, az alapító Coubertinnek 1911-ben, Budapesten, a NOB 14. ülésén elfogadott javaslata nyomán, hosszú küzdelem után indult hódító útjára:  az ókori összetett versenyek felújítását jelentette. Más források szerint viszont egy bátor harcos lóháton indul, párbajra kényszerül, tűzharcba keveredik, majd úszva, futva viszi a hírt. Az azonban a két változattól függetlenül kétségtelen, hogy ez az igazi embert próbáló, a sport öt ágában jártasságot igénylő, kiváló erőnlétet kívánó sport került 1912-ben, Stockholmban az olimpiai játékok műsorára. Kezdetben a katonák sportja volt. A magyar színeket is főleg egyenruhások képviselték, többek között Filótás Tivadar (1928), Somfai Elemér (1932) és Orbán Nándor (1936). Londonban már helyezésben reménykedtek. De az akkori bajnok, Karácsony László százados „csak” azzal a bravúrral irányította magára, s a magyar tusázókra a figyelmet, hogy a lovaglás során elszenvedett kulcscsonttörése után bal kézzel vívott, így is legyőzte csaknem a mezőny felét (21 győzelem, 23 vereség).

Az olimpiai folytatás, a Helsinkiben való részvétel azután hosszú ideig veszélyben forgott. A két olimpia között csupán egyetlen nemzetközi versenyen vehettek részt a magyarok. S miután a szövetség elnökét, Pálffy György altábornagyot a Rajk-per egyik vádlottjaként kivégezték, a katonák sportja afféle feketelistára került. A fordulat reményével váratlan moszkvai meghívás kecsegtetett. Teniszezők, vívók, úszók, vízilabdázók, atléták, tornászok után az öttusázók is szovjet meghívást kaptak közös, oktató jellegű edzésekre, tapasztalatátadásra, próbaversenyekre. Az ötnapos versenyt háromszor megismételték, de a későbbi világbajnok, Igor Novikov az ötödik helynél nem tudott előbbre jutni. Az öt nap tizenötre bővült, ráadásul a csapat legjobbjai pisztolyuk nélkül érkeztek haza, amit akkoriban még a feledhetetlen Kisgyörgy Lajos leleményességével is nagyon nehéz volt pótolni. De a Vasas volt atlétájából lett főtitkár, Lendvai Pál, Hegyi elnök egyik kedvence, már egyre erőteljesebben tudott érvelni: „Gyula bácsi, ha a szovjet elvtársak is öttusáznak, akkor nekünk is szabad” – jelszóval bekönyörögte Benedekéket az utazó csapatba. De Lendvai vezetésével is csak három versenyző utazhatott. Tartalék, edző, segítő nélkül. Pedig ha akadt volna egy szakember jó csavarhúzóval, s meghúzza Szondy pisztolyának ellazult nézőkéjét, akkor…

De ez már a verseny története. A 18 ország 51 versenyzőjét felvonultató mezőny Novikovéktól eltekintve teljesen ismeretlen volt a magyarok számára. A nehéz, változatos, valóban tereplovaglás után azonban szerényen, de már dobogóról álmodoztak. Azután, amikor a finnek legjobbja csak 37. lett a vívásban, bizakodni kezdtek, hiszen Szondy az első, Benedek a második helyen állt. S midőn az egyik svéd két „tököt” lőtt, felcsillant a győzelem reménye.

Az esélytelenként benevezett „hadd vegyenek részt” csapat iránt a harmadik nap után kezdtek érdeklődni Helsinkiből a küldöttség vezetői. S a befejező futás során már néhány szurkolójuk is akadt. A tornász Korondi Gréti és Keleti Ágnes, valamint a kalapácsvető Csermák József aranya után az olimpia hetedik napján kivívott negyedik győzelemnek tucatnyi magyar örvendezett a helyszínen is. Az öttusával hadapród iskolában megismerkedett Benedek Gábor és Szondy István katonai múltjáról akkor senki sem beszélt. A Rákosi Művek dolgozóját és a testnevelő tanárt, valamint az orvostanhallgató Kovácsi Aladárt, mint civilek soraiból kiemelkedő bajnokokat ünnepelték. Az akkori tudósítók így lelkendeztek: ezek nem katonák, de harcolni tudnak.

Hameelinna öt napján nehéz, csodálatos küzdelemben vívták ki a sporttörténelmi aranyat, amit Benedek Gábor ezüstje és Szondy István bronza tett teljessé. A Helsinkihez vezető út is hosszú volt. Az azóta eltelt ötven esztendő még hosszabb. A melbourne-i olimpia után örökre eltiltott Benedek Gábor és az ugyancsak külföldre kényszerült Szondy István a német öttusasport fellendítésével bizonyította kivételes képességeit. Azután ők ketten is hazataláltak, s együtt örültek az orvos Kovácsi Aladárral, akinek énekművésznő felesége a közelmúltban Magyar Örökség-díjat kapott.

Ez a győzelem teremtette meg a magyar öttusasport azóta sem halványuló hegemóniáját, tette magyar sporttá az öttusát. Hiszen ezt az első olimpiai bajnokságot még nyolc követte. Így várjuk a folytatást, a tizediket.

A magyar olimpiai bajnokokról szóló bejegyzéseim időnként ajánlóba kerülnek, hála a szerkesztőnek.

Van egy társaság, akik az ajánlóban megjelenő, nyilvánvalóan legolvasottabb blogbejegyzések komment-lehetőségeit használják fel mocskos propagandájuk terjesztésére.

Ahogy olvasom ezeket a végtelenségig undorító és hazug kommenteket, azt szeretném megkérdezni ezektől az ostobáktól: ha már olyan nagyon nagy magyarok, akkor azt hogy egyeztetik össze azzal, hogy a magyar olimpiai bajnokokról szóló bejegyzések kommentjeiben mocskolódnak? Hát semmi sem szent? Mindegy, csak olvassák őket?

Elnézést kérek a normálisan kommentelő többségtől, hogy lezártam a kommentálási lehetőséget az olimpiai bajnokokról szóló bejegyzéseknél.